„erdő” – novellák címszó szerint

Írta: Magdus Melinda 📅 2026. 02. 27. 14:01 Igaz történet ❤️ 2 👁️ 35

Ildikó a férjével együtt egy szép nyári reggel kirándulni indult. Kézen fogva ballagtak a jól ismert erdei úton. A hűvös tölgyesben a csicsergő madarak csak most kezdtek ébredezni. Erdei szamóca szegélyezte útjukat, csokorba szedték és vígan falatozták. A vargánya szelíden kandikált ki a dús avar alól. Lehajoltak értük és vidáman kosarukba szedték. Az ebédjükről már gondoskodott a természet. Talán egy órája barangoltak már, amikor úgy döntöttek, hogy szétválnak egymástól. Egyikük a gyalogútról balra fordult, másikuk jobbra tartott.

Ildikó az első külön töltött órában élvezte, hogy egyedül sétál az évtizedes tölgyek alatt, még a zümmögő méhecskék sem zavarták. Övé a világ, semmi sem zavarhatja meg ebben az idillben. Aztán, ahogy egyre mélyebbre tévedt az erdő belsejében, egy pillanatra…

Írta: Fekete Ida Virág 📅 2026. 02. 18. 23:07 Igaz történet ❤️ 1 👁️ 19

Egy erdő közeli kis településen nőttem fel. Ezért, vagy ki tudja mi is valójában az oka, de gyermekkorom óta szeretem a hegyeket. A lakótelepet, ahol éltünk körülölelte a Bükk erdő.
A méregzöldlevelű fák látványa – ahogy délcegen nyújtózkodtak az ég felé, mindig félelemmel vegyes csodálattal töltött el. Az erdő minden évszakban elkáprásztatott szépségével, és az évszakhoz illő változatos ruháival.
Kisiskolás koromban a szüleimmel gyakran jártunk a közelbe kirándulni gombát szedni. Elég korán megismerkedtem az erdő, és a természet szépségeivel. A fák melletti tisztás nagyon erős kakukkfű illatot árasztott, és a rét tele volt vadvirággal és szamócával. Eleinte csak apukámmal mereszkedtem be az erdő mélyére, ami akkor számomra még félelmetesnek tűnt. Emlékszem, milyen óvatosan lépkedtem a…

Írta: Magdus Melinda 📅 2026. 02. 16. 18:05 Élet ❤️ 2 👁️ 27

Azt gondoltam, hogy csúnyább leszel. De nem. Sármos arcodon semmit sem csúfított a halál. Mimikai ráncaid még most is jól állnak neked, az idő és a dolgos évek által vésett redők nem ártottak semmit a kinézetednek. Talán egy kicsit sápadtabbnak tűnsz, de ez természetes ebben a helyzetben. Mindig így néztél ki ifjúkorod óta. Hosszú évek óta nem láttalak, most meg itt sírok fölötted fekete ruhában. Te meg, mint egy vőlegény kimosakodva, fehér ingben, öltönyben lehunyt szemmel alszol. Pedig az öltöny nem volt a kedvenc ruhadarabod.

Amire először emlékszem rólad, az a szemedben bujkáló cinkos mosolyod volt. Gyermekként talán még szerelmes is voltam beléd. Csak az tartott vissza, hogy be is valljam neked, hogy rokoni szálak fűztek hozzád. Méghozzá elég közeli, a nagybácsikám voltál. Apám…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2026. 02. 15. 16:53 Lírai mininovella ❤️ 4 👁️ 43

Az erdő számomra hazatérés. Belépek, és átveszem a fák lassú lélegzetét, a ritmust, a Föld meleg súlya megtart és ellazít. A gyökerek történeteket hordoznak – régi lépéseket, elfelejtett neveket –, és amikor a talajhoz érek, érzem. A levelek között átszűrődő fény puha kézzel érinti az arcom, a madarak hangja összeköt eget és szívet, és én is csatlakozom. Itt minden él, figyel és befogad: a moha zöld csöndje, a fák kérgének érdes bölcsessége, a szél finom üzenetei. Az erdőben minden összetartozik, én is részévé válok a körforgásnak, ahol a jelen tiszta, a múlt békés, a jövő pedig fényben áll. Itt nyugalom, harmónia és tiszta szeretet van. Csak kapok az erdőtől mindent: energiát, szeretetet, és nem vár viszonzást. A Földön ez az egyetlen olyan hely, ahol nem elvenni akarnak, csak adni.

Írta: Kendi 📅 2026. 02. 15. 09:56 Lírai mininovella ❤️ 0 👁️ 16

A város zaja itt végleg elhal. Csak a talpam alatt roppanó gallyak és a levelek halk zizegése ad ütemet a gondolataimnak. A napfény nem egyszerűen világít; aranyszínű ujjakkal tapogatja le a mohos fatörzseket, mintha egy ősi írást próbálna kiolvasni a kérgekből. Ebben a zöld félhomályban nincs sürgetés. Az erdő nem kérdez, csak befogad. Megtartja a titkaimat, és cserébe visszaadja a lélegzetemet. Emlékszem egy hajnalra a Bükkben: a köd úgy úszott a fák között, mint a felejtés. Ott értettem meg, hogy a természet csendje nem üresség, hanem a lélek legtisztább válasza önmagának.

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2026. 02. 05. 21:58 Lírai mininovella ❤️ 2 👁️ 19

Az asszony minden hajnalban elindult az erdőbe. Hajlott hátán ott volt a rőzseköteg, karjai vékonyak, de mozdulatai megszokottak voltak, mintha ez a teher tartaná egyben. Nem szólt senkihez, csak lépkedett némán.

A faluban sokan találgatták már: miért gyűjt még mindig rőzsét? A férje meghalt, a fia pedig messzi országba ment.

Egy nap egy idegen vándor szólította meg az út szélén:

– Mondja, miért cipeli maga ezt a sok rőzsét?

Az asszony ránézett, szemében valami fáradt bölcsesség ült.

– Minden ág, amit hazaviszek, egy szó, amit sosem mondtam ki.

A vándor értetlenül állt, de az asszony már továbbindult.

Este, amikor senki sem látta, a kunyhója mögé ment, ahol évtizedek óta rakosgatta a száraz rőzséket. Leült, mint mindig, és kihúzott egy-egy rőzseágat, elnevezve őket…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2026. 02. 04. 19:54 Rejtély ❤️ 4 👁️ 36

Júlia minden évben visszament ugyanazon a napon. A városban ilyenkor már halvány volt a fény, az erdőben viszont mindig ugyanaz fogadta: a nedves avar szaga, a fák között megbúvó hideg, és az a pontos hely, ahol tizenkét éve a fia eltűnt.
Akkor, eső után, gőzölgött a talaj. A fiú – Bence – nevetve futott előre, mintha versenyezne valakivel.
– Bence, várj! – kiáltotta Júlia, és utána eredt.
A fiú még egyszer visszanézett, aztán eltűnt a fák között. Júlia pár lépés múlva már csak a saját lihegését hallotta.
– Bence! – ordította. – Bence, felelj!
Válasz helyett csend jött. A keresés napokig tartott: emberek, kutyák, lámpák, szalagok. Júlia később egyedül is visszatért, és a mellkasa körül mindig megszorult valami, egy hirtelen belégzés, amit soha nem tudott végigvenni. Évről évre…

Írta: Buglyó Juliánna 📅 2026. 02. 01. 12:05 Élet ❤️ 2 👁️ 14

Az erdőt járva várhatóan tisztás következett, amikor füst kezdett gomolyogni a fák koronái felett. Az oda nem illő látvány felkeltette kíváncsiságomat, elindultam felé. Hamarosan egy női hangot véltem felfedezni, mely egy bús dalt dúdolt. Azt értettem tisztán belőle, hogy „…minek születtem szegénynek”… Közeledve a füves területhez egy cigány család életének képei jelentek meg előttem. Az apa überelte a nyers gallyakból rakott tüzet, pár maszatos képű kisgyerek futkározott körülötte. Az anya kézzel mosott egy lavorban. A nagylány, aki épp énekelgetett, csinosítgatta magát, haját fésülte, ruháit igazgatta. Néhány szendvicsünkkel kiegészítettük a gyerekek napi ételadagját, majd elbeszélgettünk arról, hogy miért kell a XXI. században itt élniük.