Az erdő számomra hazatérés. Belépek, és átveszem a fák lassú lélegzetét, a ritmust, a Föld meleg súlya megtart és ellazít. A gyökerek történeteket hordoznak – régi lépéseket, elfelejtett neveket –, és amikor a talajhoz érek, érzem. A levelek között átszűrődő fény puha kézzel érinti az arcom, a madarak hangja összeköt eget és szívet, és én is csatlakozom. Itt minden él, figyel és befogad: a moha zöld csöndje, a fák kérgének érdes bölcsessége, a szél finom üzenetei. Az erdőben minden összetartozik, én is részévé válok a körforgásnak, ahol a jelen tiszta, a múlt békés, a jövő pedig fényben áll. Itt nyugalom, harmónia és tiszta szeretet van. Csak kapok az erdőtől mindent: energiát, szeretetet, és nem vár viszonzást. A Földön ez az egyetlen olyan hely, ahol nem elvenni akarnak, csak adni.Tovább olvasom…
Kiemelt
Az erdő szélén hajnalban még a levegőnek is más illata volt, mint bárhol máshol a környéken. Hideg avar, átázott kéreg, régi esők maradéka. A fák szürkén álltak egymás mellett, az ösvény tompán húzódott befelé, és aki idáig eljutott, többnyire visszafordult. A faluban azt mondták, ezen a részen elfáradt a föld. Shami minden hajnalban ide jött. Hosszú szoknyája alján mélypiros, kék, arany és zöld színek futottak végig. A színek éltek rajta. A kezében egy fémkannát vitt, egyszerűt, kopottat, olyat, amelyről senki sem gondolta volna, hogy különös dolog rejtőzik benne. Ugyanahhoz a bükkfához ment minden hajnalban. A törzs széles volt, világos, repedezett, a gyökerei vastagon ültek a földben. Megállt előtte, végigsimított a kérgen, aztán lassan önteni kezdett. A kannából sűrű, fényes szín…Tovább olvasom…
Júlia minden évben visszament ugyanazon a napon. A városban ilyenkor már halvány volt a fény, az erdőben viszont mindig ugyanaz fogadta: a nedves avar szaga, a fák között megbúvó hideg, és az a pontos hely, ahol tizenkét éve a fia eltűnt. Akkor, eső után, gőzölgött a talaj. A fiú – Bence – nevetve futott előre, mintha versenyezne valakivel. – Bence, várj! – kiáltotta Júlia, és utána eredt. A fiú még egyszer visszanézett, aztán eltűnt a fák között. Júlia pár lépés múlva már csak a saját lihegését hallotta. – Bence! – ordította. – Bence, felelj! Válasz helyett csend jött. A keresés napokig tartott: emberek, kutyák, lámpák, szalagok. Júlia később egyedül is visszatért, és a mellkasa körül mindig megszorult valami, egy hirtelen belégzés, amit soha nem tudott végigvenni. Évről évre…Tovább olvasom…
Ildikó a férjével együtt egy szép nyári reggel kirándulni indult. Kézen fogva ballagtak a jól ismert erdei úton. A hűvös tölgyesben a csicsergő madarak csak most kezdtek ébredezni. Erdei szamóca szegélyezte útjukat, csokorba szedték és vígan falatozták. A vargánya szelíden kandikált ki a dús avar alól. Lehajoltak értük és vidáman kosarukba szedték. Az ebédjükről már gondoskodott a természet. Talán egy órája barangoltak már, amikor úgy döntöttek, hogy szétválnak egymástól. Egyikük a gyalogútról balra fordult, másikuk jobbra tartott. Ildikó az első külön töltött órában élvezte, hogy egyedül sétál az évtizedes tölgyek alatt, még a zümmögő méhecskék sem zavarták. Övé a világ, semmi sem zavarhatja meg ebben az idillben. Aztán, ahogy egyre mélyebbre tévedt az erdő belsejében, egy pillanatra…Tovább olvasom…
Az ösvény, amin elindultak, félóra gyaloglás után visszavitte őket a Várhoz. Mire Noki rájött, melyik út vezet a buszvégállomáshoz, a Nap már a dombok tetején gurult. Az alkonyattal újra összegyűltek a felhők, a szél is feltámadt. Ördögszekeret kergetett, dühödten rázta a fákat. Távolról mintha kiáltást hallottak volna, de azt gondolták, csak a vihar. Az eső óvatosan kezdte, aztán mindjobban felbátorodott. Az út patakmederré változott. Térdig érő vízben gázoltak, folyásiránnyal szemben. Egymásba kapaszkodva csúszkáltak az agyagos földön. Villámok sisteregtek a sötét égbolton, a villanásokat tüstént hatalmas dörrenések követték. Az erdő nyöszörögve panaszkodott. Egy meredekebb emelkedőn Annamária elesett, visszacsúszott s fekve maradt. Nem volt ereje felállni. Noki a kezénél fogva húzta…Tovább olvasom…
Azt gondoltam, hogy csúnyább leszel. De nem. Sármos arcodon semmit sem csúfított a halál. Mimikai ráncaid még most is jól állnak neked, az idő és a dolgos évek által vésett redők nem ártottak semmit a kinézetednek. Talán egy kicsit sápadtabbnak tűnsz, de ez természetes ebben a helyzetben. Mindig így néztél ki ifjúkorod óta. Hosszú évek óta nem láttalak, most meg itt sírok fölötted fekete ruhában. Te meg, mint egy vőlegény kimosakodva, fehér ingben, öltönyben lehunyt szemmel alszol. Pedig az öltöny nem volt a kedvenc ruhadarabod. Amire először emlékszem rólad, az a szemedben bujkáló cinkos mosolyod volt. Gyermekként talán még szerelmes is voltam beléd. Csak az tartott vissza, hogy be is valljam neked, hogy rokoni szálak fűztek hozzád. Méghozzá elég közeli, a nagybácsikám voltál. Apám…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Végtelennek tűnt már maga a szántóföldekre tagolt helyiség is, ahol az anyuka vett egy amolyan hobbi-telket, ami egy lecsupaszított, rossz minőségű földdarab volt csupán, semmi több. Közel egy erdős, vadregényes rengeteghez, ahol kamaszodó fia és annak barátja sokat játszott. Váratlan sokhatásként érte őket a hír, miszerint: a kis fából eszkábált fabódéjukat – melyet még a nagymamától hoztak el utánfutós kocsival – felfeszítették, a lakatot levették a láncokat, és ami csak mozdítható volt a hangulatos kis kunyhóban, azt elvitték. Sokáig el sem akarták hinni. Főként a mindig határozott és megfontolt anyuka értetlenkedett eleget, és talán még akkor sem volt hajlandó elhinni ezt a rossz viccet, amikor két és fél órás autóút után megérkeztek a Vác melletti kis község helyszínére. – A…Tovább olvasom…
A hatalmas erdőben fázósan dideregtek a fák. Hangtalanul siratták gyönyörű lombruhájukat, melyet az őszi dér oly kegyetlenül levetett róluk. Kopasz ágaikkal mozdulatlanul vártak, várták az alakjukra simuló puha hótakarót. Az erdőszéli vadrózsabokrokon még árválkodott pár szem dércsípte csipkebogyó, de leveleiket már messzire fújta az őszi szél. A sűrű kökénybokrok is teljesen megkopaszodtak, termésüket már rég lecsipegették az éhes madarak. Az erdőben élő állatok még szorgalmasan készülődtek a hideg télre. Igyekezniük kellett, mert a kék eget hatalmas sötétszürke hófelhők takarták, melyek nehézkesen, lassan mozogtak hatalmas terhükkel. A sünök fürgén gyűjtötték a száraz faleveleket, mellyel téli alvóhelyüket bélelték. Igyekeztek kényelmes fekhelyet készíteni maguknak a pár hónapig…Tovább olvasom…