Írta:
Aurora Amelia Joplin
📅 2026. 04. 02. 16:52
Önismereti
❤️ 4
👁️ 72
Késő este volt. A szoba félhomályában úgy ültem – olyan volt, mintha a nap rajtam felejtette volna a kezét. A levegő mozdulatlan volt, az ablakon túl a város fényei hidegen remegtek, bennem pedig ott maradt valami nehéz, névtelen rezdülés. Sokáig csak hallgattam. Aztán egyszer csak megszólalt bennem a fáradtság. Nem hangosan, inkább úgy, ahogy a repedés fut végig az üvegen – csendesen, mégis feltartóztathatatlanul.
– Már megint eljutottál idáig – mondta.
Nem ijedtem meg. Ismerős volt. Régebb óta ismert, mint bárki más.
– Azt hittem, ma még bírom.
– Mindig ezt hiszed – felelte bennem. – Aztán este leülsz, és végre lehull rólad mindaz, amit nappal még tartani próbáltál.
Az ujjaimat néztem. Azt a kezet, amely mindenkinek segít, ad, ad és ad egész nap.
– Miért jössz mindig vissza?
–…
Tovább olvasom…