„lírai próza” – novellák címszó szerint

Írta: Antal Izsó 📅 tegnap 21:14 Élet ❤️ 1 👁️ 5

A reggel hűse párafüggönyt aggat egyenként üvegére az ablakoknak. Nyomában az addig mögötte látszó világ szökik, mint illékony álom, tűnik el, szűnik meg, mi eddig volt, mint látvány, s kerül át ama másik oldalra, a láthatatlan dolgok birodalmába.
Reggel van.
Csupán néhány perce, hogy felkeltél, de máris gyengének, fáradtnak érzed magad.
Arra is képtelen vagy, hogy akár egyetlen mozdulatot tegyél. Legszívesebben gondolkodás nélkül mennél, rohannál vissza oda, ahonnan jöttél, ágyadhoz, ahonnan csupán alig néhány perce, hogy felkeltél, rohannál, ha erőd volna, és milyen jó volna, ha újra éreznéd testedhez simuló takaród melegét.
De késő, torkod már felébredt, és követeli azt, mi őt szokásosan megilleti, reggeli jussát. S te erre mást nem tudsz tenni, mint megindulni, a kávéfőzőt…

Írta: Antal Győző / Viktor McTony 📅 tegnap 08:57 Élet ❤️ 1 👁️ 4

A hajnal első gyenge fényei még alig cirógatták a ciprusi tengerpartot. A homok puha és meleg volt a szárazföld felé eső részén, de a víz közelében már nyirkos, hűs tapintású. Ezen a határon, egy eldugott fészekből, apró, barna tojásból egy kis teknősbéka bukkant elő. Páncélja még puha volt, lábai gyengék, de a természet ősi parancsa máris beléégette az irányt: a tenger.

Az apró teknős megremegett a hűs hajnali szélben, majd megkezdte élete legnagyobb, legveszélyesebb utazását. Szedte a négy kis lábát, a homokba vájva mélyedéseket, amelyek azonnal beomlottak alatta. Látott ismét egy apró teknős testet maga mellett, amit egy éhes sirály karmolt fel, majd a magasba emelte. Nem volt ideje megállni, nem volt ideje gyászolni. Az ösztön hajtotta, a túlélés parancsa, hogy a lehető…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2026. 03. 12. 22:21 Érzelmes ❤️ 3 👁️ 25

A kertet holdfény borította. A levelek ezüstösen csillantak, a virágok illata lassan betöltötte a hűvös levegőt. A hintaszék halkan mozdult alattam, a kezemben ott pihent az arany lámpás.
A fém melegen simult a tenyerembe. A lámpa keskeny nyílásánál halvány kék fény derengett, akár egy apró csillag. Körülöttem csend volt, csak néha rezzent meg egy levél, vagy suhant át a kerten egy lágy szellő.
A lámpásra néztem, aztán fel az égre. A csillagok tisztán ragyogtak.
A kívánságom egyszerű volt.
Azt kértem, hogy a bennem születő történetek találják meg azokat, akikhez tartoznak. Hogy egy gyermek mosolyogva hallgasson egy esti mesémet. Hogy egy fáradt lélek egy sorban megpihenjen. Hogy az alkotás öröme sokáig velem maradjon.
A lámpás fénye egy pillanatra erősebben felizzott, aztán lágyan…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2026. 02. 15. 16:53 Lírai mininovella ❤️ 4 👁️ 43

Az erdő számomra hazatérés. Belépek, és átveszem a fák lassú lélegzetét, a ritmust, a Föld meleg súlya megtart és ellazít. A gyökerek történeteket hordoznak – régi lépéseket, elfelejtett neveket –, és amikor a talajhoz érek, érzem. A levelek között átszűrődő fény puha kézzel érinti az arcom, a madarak hangja összeköt eget és szívet, és én is csatlakozom. Itt minden él, figyel és befogad: a moha zöld csöndje, a fák kérgének érdes bölcsessége, a szél finom üzenetei. Az erdőben minden összetartozik, én is részévé válok a körforgásnak, ahol a jelen tiszta, a múlt békés, a jövő pedig fényben áll. Itt nyugalom, harmónia és tiszta szeretet van. Csak kapok az erdőtől mindent: energiát, szeretetet, és nem vár viszonzást. A Földön ez az egyetlen olyan hely, ahol nem elvenni akarnak, csak adni.

Írta: B.É. Krisztina 📅 2026. 02. 02. 17:36 Egyéb ❤️ 1 👁️ 19

A reggel pontosan érkezett, mégsem volt határozott. A fény végigsimított az ablakon, majd megállt egy repedésnél, mintha ott lenne dolga. A kávé keserűsége nem kért magyarázatot.
Az utcán az emberek elhaladtak egymás mellett, mindegyikükben egy félmondat. Egy idős nő lassan lépkedett, megállt egy kirakatnál, és a tükörképének biccentett. Nem volt benne sietség.
Délután a csend kitöltötte a tereket. Nem nyomott, inkább összekötött. Az idő engedékeny lett.
Este, amikor a nap elfáradt, nem maradt utána hiány. Csak az a nyugodt bizonyosság, hogy ma is jelen voltunk. És ez elég.

Írta: Ynela Zíléna 📅 2025. 11. 23. 22:18 Lírikus ❤️ 2 👁️ 18

Mérhetetlenül hálás voltam, hogy ömlött az eső, amikor a tekintetünk egymásba botlott.
Így kevésbé tűnt fel, hogy azonnal könny szökött a szemembe.

Viharos volt minden köztünk – a kezdet, a vég,
mind a négy év. Elváláskor még a villám is belém csapott.

Esküdtem neki, hogy mindig szeretni fogom.
Én nem szegem meg az esküket.

Mindketten tudtuk, mire gondol a másik:
ha most egymás felé lépünk, felrúgjuk a nyugalmat.
De nem lépni lehetetlen.

Azt hiszem, az én életem nem akarja ismerni a szép időt.
Most, hogy egy pillanat múlva ideér a vihar, csak arra gondolok:
milyen jó, hogy megszülettem.