Új nap indul kávéval

A reggel hűse párafüggönyt aggat egyenként üvegére az ablakoknak. Nyomában az addig mögötte látszó világ szökik, mint illékony álom, tűnik el, szűnik meg, mi eddig volt, mint látvány, s kerül át ama másik oldalra, a láthatatlan dolgok birodalmába.
Reggel van.
Csupán néhány perce, hogy felkeltél, de máris gyengének, fáradtnak érzed magad.
Arra is képtelen vagy, hogy akár egyetlen mozdulatot tegyél. Legszívesebben gondolkodás nélkül mennél, rohannál vissza oda, ahonnan jöttél, ágyadhoz, ahonnan csupán alig néhány perce, hogy felkeltél, rohannál, ha erőd volna, és milyen jó volna, ha újra éreznéd testedhez simuló takaród melegét.
De késő, torkod már felébredt, és követeli azt, mi őt szokásosan megilleti, reggeli jussát. S te erre mást nem tudsz tenni, mint megindulni, a kávéfőzőt előkeríteni, hogy lefőzd az aznapi első kávét, életed mérgező, de mégis oly feltétlenül szükséges éltető kellékét.
Félig álmodban, öntudatlan állapotban készíted el a nélkülözhetetlen mindennapi italt.
Még néhány kényszerű, óráknak tűnő perc várakozás, és hirtelen, akár egy kétségbeesett sikoltás, hangzik fel a csendben a kávéfőző rikoltása: jelzés, hogy elkészült az első életmentő nedű.
Fogod a poharad.
Öntesz.
A bódító illat teljes lényed körülöleli, beivódik bőrödbe, s te beszívod, s torkod készíted az első, mindent átható, forró, torkod falát simogató első kortyra.
Szemed lehunyod, s máris minden egyes ízlelőbimbóddal kóstolod, és kortyolod még forrón, hogy égeti torkod, de nem törődsz vele, mert már egy másodpercet sem tudsz várni, és nyeled élvezettel apró kortyokban a számodra csupa nagybetűvel írandó isteni italt, a kávét.
Miután megittad, hirtelen megváltozik a világ.
Megjelennek szemed előtt a színek.
Ébred a reggel.
Magadhoz tértél, a kávé elvarázsol, megnyugszol.
Hosszasan, révetegen magad elé nézel. Tekinteted egy tárgyra szegezed, hozzá nőttél, mereven nézed, de nem látod. Gondolataid kavarognak, valahol messze járnak a távolban, és te megbűvölten, elvarázsolva egyre csak bámulsz valahová.
A sarokban még az éjszaka maradványa, a csend kuporog és dereng a félhomály.
A csend most előre lép, magát felfedi.
Testet ölt,
megfoghatod, megtapinthatod,
és lassan, fokozatosan veszi birtokba a szoba egész belsejét, mintha kiömlött folyadék formájában terülne szét minden irányban, avagy végzetes, egyre nagyobbra kitátott száj módjára próbálná egyetlen hatalmas, mindent befogó, mindent átérő harapásával egészben elnyelni, torkán leengedni a szájában tartott elejtett zsákmányt.
És íme rítus végére értél,
az első kávét megittad,
tettre készen várod
a folytatást.
Indulhat az új nap!
– Kedvesem, gyerünk, menjél,
Ha nem akarsz elkésni,
ne tétovázz, nincs idő!
Vár rád a munka!
meg a főnök,
az a drága.
– Ugyan, ne már, ez azért túlzás,
nem fair, övön aluli ütés,
ezt nem kellett volna!
– Elég legyen, indulj már!
– Na jó, megyek.
Viszlát, akkor majd este!
– Viszlát, és ne feledd,
én várni foglak!
Remélem, tudod mivel:
egy forró, jó erős kávéval!