Páncélba zárt ösztön

A hajnal első gyenge fényei még alig cirógatták a ciprusi tengerpartot. A homok puha és meleg volt a szárazföld felé eső részén, de a víz közelében már nyirkos, hűs tapintású. Ezen a határon, egy eldugott fészekből, apró, barna tojásból egy kis teknősbéka bukkant elő. Páncélja még puha volt, lábai gyengék, de a természet ősi parancsa máris beléégette az irányt: a tenger.

Az apró teknős megremegett a hűs hajnali szélben, majd megkezdte élete legnagyobb, legveszélyesebb utazását. Szedte a négy kis lábát, a homokba vájva mélyedéseket, amelyek azonnal beomlottak alatta. Látott ismét egy apró teknős testet maga mellett, amit egy éhes sirály karmolt fel, majd a magasba emelte. Nem volt ideje megállni, nem volt ideje gyászolni. Az ösztön hajtotta, a túlélés parancsa, hogy a lehető leggyorsabban elérje a vizet és eltűnjön az ismeretlen fenyegetések elől.

Végre a tengerhez ért, a habok a kis lábainál csapódtak. Megérkezett! Újra elragadta az öröm, de a hullámok nem engedték, hogy a partra sodródjon. A tengerben is sok vesztébe rohanó testvérét látta, amint a tápláléklánc egy-egy szeme lesz. De ő csak úszott. Úszott a mélytengeri áramlatokkal, a sós víz simogatta a puha páncélját. A nap már magasan járt, az aranyló sugarai átsütöttek a vízen, és feltárta a tenger mélységét.

Egy idő után a kis teknős érezte, hogy a hullámok sodrása gyengül, és egy vastag, szilárd szálakból font hálóba került. A halászok hálója volt. A tengeri élőlények sikolya és a pánik betöltötte a teret, de a kis teknős, aki túlélte a homokot, a sirályt és a tenger veszélyeit, nem akarta, hogy az élete itt érjen véget. Kapálózott, menekült, küzdött. Próbálta a testét kifordítani a szálak közül, de a háló túl szoros volt. Ekkor a feje búbjával megpróbálta feszíteni, de a feje beleakadt. A tüdeje már levegőért kiáltott, a páncélja pedig egyre nehezebbé vált.

Végül a háló széléhez került, ahol egy apró lyukon keresztül, kimerülten, de szabadon, a vízbe vágódott. A sós víz simogatta a testét, és a szíve hevesen dobogott. Túlélte.

A kis teknős élete folytatódott. Úszott, úszott és csak úszott. Évek teltek el, és a teste megerősödött. A páncélja már kemény volt, a lábai pedig erősek. Visszatért a ciprusi partra, ahol évekkel ezelőtt a fészkéből kikelt. A nap már lemenőben volt, a homok pedig meleg. Elérte a partot és a part mentén haladva talált egy biztonságos helyet. A testében az ösztön már a tojásrakásra ösztökélte, ami nem kicsit volt kimerítő. Szedte a négy kis lábát, a homokba vájva mélyedéseket, amelyekben elrejtőztek a tojásai, amíg a víz el nem sodorja őket.

Az utolsó tojás letétele után a teknős megpihent, és a lemenő nap sugarai cirógatták a testét. Ekkor eszébe jutott, hogy másnap, reggel, neki is el kell mennie, hogy a vízbe jusson, és eltűnjön a nap elől. A természet örök körforgása betöltötte az életét.