A falu szélén élt egy ember, akinek a nevét mindenki elfelejtette, miután mindenét szétosztotta. Volt, akinek tetőt adott a feje fölé, volt, akinek az utolsó falat kenyerét. De amikor eljött a fagy, az ajtók bezárultak előtte. A rágalom, mint a mérges inda, körbefonta a házát: olyan bűnöket suttogtak róla, amiket el sem követett. Egy éjjel, amikor a magány súlya már-már összeroppantotta a vállát, a belső csendhez folyamodott. Nem vádolt senkit, csak leült a küszöbre. Ekkor érezte meg a melegséget. Nem a tűzét, hanem egy jelenlétét, amely nem igényelt szavakat. Egy láthatatlan kéz pihent meg a vállán, és egy hang, amely halkabb volt a szélnél, de erősebb a viharnál, azt súgta: „Én tudom. Én ott voltam minden álmatlan éjszakádon, minden ki nem mondott imádnál.” Abban a pillanatban a falu…Tovább olvasom…
Mikor titokban még híres embernek készült, éppen az ehhez hasonló bakik keserítették el. Amikor bekapcsolta nagy ritkán a tévét, mintha évről évre ugyanazok a jellegzetes cicababaarcok bukkantak volna fel előtte. A kigyúrt macsó, aki egész álló héten a konditeremben feszít, méretes bicepszeit tornáztatva, hogy aztán a zsírúj Ferrarijával a Rákóczi úton koccanhasson, méghozzá poénból, mert szándékosan vészfékezett egy szabályosan közlekedő busz előtt, aminek – úgy tűnik – kötelező elsőbbséget adni, ha a buszsávban közlekedik. Aztán ott voltak a valóságshow-győztesek, akiknek megint csak alig-alig akadt fikarcnyi kis eszük. A műsorvezető feltett, logikusan meghatározott kérdésére is csupán annyit tudtak magukból kipréselni, hogy a médiában képzelik el az életüket! Mintha csurig elég lenne…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Dr. Petnáki Kiss Antal egy biztosítótársaságnál robotolt, nemritkán még hétvégén is, ha a rabszolgahajcsár főnöke ezt megkövetelte. Élete nagy szerelmét rákban nemrég elveszítette, és csupán csak ezek után döbbent rá arra, mennyire sebezhető is a parányi emberi élet. Mivel statisztikai matematikában is jártas volt, ezért statisztikai szempontokat is mérlegelve, persze hozzávetőlegesen képes volt megállapítani, amennyiben tudta egy ember korát, foglalkozását és szociális hátterét, hogy nagy valószínűséggel meddig fog élni az adott illető. Reggelente úgy kelt fel, mintha az a jelképes nap volna az utolsó, amikor mindent egyetlen lapra tesz fel, és mindent, amit eddigi szánalmas, csenevész életében szándékosan vagy megbukottan elszalasztott, most majd kamatostul be fogja hajtani. Azt…Tovább olvasom…
A párna sarka kissé megsárgult már az időtől, de a fehér anyagon pirosló apró hímzések még mindig ugyanolyan dacosan tartották magukat, mint azon a délutánon, amikor nagymama az utolsó öltést is elhelyezte rajtuk. „Ebbe belevarrtam a türelmet” – mondta akkor, és én gyerekként nem értettem, hogyan férhet el egy erény a cérnaszálak között. Most, harminc évvel később, a homlokomat a hűvös vászonnak döntve végre értem. Ez a párna nemcsak tollal van tele; benne van az összes el nem sírt könnyem, az összes tizenéves kori világfájdalmam és a felnőttkorom csendes magánya. Amikor ezen a párnán alszom, mindig ugyanazzal az emberrel találkozom: önmagammal, aki még hitt a tündérmesékben. Akihez ezen a párnán keresztül vezet az út, az nem egy szerelmes vagy egy barát, hanem a múltam tisztasága. Az…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Két álomgyönyörű hölgy beszélget az egyetem mélyföldszintén, tehát közvetlenül a felszín alatt, mintha szándékosan szeretnék kikerülni a legtöbb érthetetlen, avagy újonnan érkező, ügybuzgó, kíváncsiskodó embert, aki előszeretettel bámulják meg őket. Ülnek, miközben hevesen gesztikulálnak, suhog a ruhájuk, időnként egyszerre fölnevetnek. Jólesik szirénszerű, angyali nevetésük. Mintha magától értetődőnek hatna a titkos közvetlenség, mellyel nem csupán egymáshoz, de a szűkebben vett mikrovilághoz is mindketten viszonyulnak. Halkan és óvatosan köszönök nekik, de mintha nem akarnák meghallani, tovább beszélgetnek maguk között. Látszólag persze ügyet se vetve rám. Kicsit látótávolságukba kerülök szándékosan, és integetve jelzem, hogy legalább vegyenek észre; az egyik szőke kedvesen…Tovább olvasom…
18+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Azt hiszem, minden embernek szüksége van a tudatos magány megélésére. Főként azoknak, akiknek a személyisége alapból egyfajta „magányos farkas” vagy, ha tetszik, „örök lázadó” stílussal párosul. Szüleim elfoglaltak voltak, és kisgyerekként az ember kicsit hamarabb megérti, hogy a szülők elsősorban azért dolgoznak, hogy imádott gyerekük semmiben se szenvedjen hiányt, és persze mindent megkaphasson, ami egy hozzávetőlegesen egészséges gyerekkorhoz segítené hozzá. (Persze többé-kevésbé.) Különös, furcsa gyerek lehettem, mert önző módon mindig is elsősorban a saját dolgaim után mentem, és csupán olyan dolgok érdekeltek, melyek kíváncsiságomat, érdeklődésemet felkeltették. Mindig úgy képzeltem, mintha egy film főszereplője volnék, aki sárkányokkal vagy űrmutánsokkal viaskodik, és akinek…Tovább olvasom…
Kezét hátra kulcsolta a nagykabát fölött, fejét lehajtotta, sétált. Nem nézett fel. Minek? Hetek múlnak anélkül, hogy ismerőssel, esetleg baráttal, hozzátartozóval találkoznék, akinek köszönne, vagy visszaköszönne, vagy aki egyáltalán venné a fáradtságot, és meglátogatná lakásán, csak ígérgetne össze-vissza minden jólcsengő hazugságot, hogy majd. Hogy lett nyugdíjas? Állítólag a fokozatos, mindennapi stressz és az idegrendszeri sokkhatás következtében szervezete annyira megsínylette ezt a fajta felfokozott, embernek szinte egyáltalán nem való életmódot, hogy vészjelzésként váratlanul infarktust küldött egy buszmegállóban, és már csupán arra eszmélt, hogy zöldköpenyes emberkék műtik egy acélszínű tálcán, aztán vagy életben marad-e, vagy mehet a temetőbe. Egy temetés manapság egyébként is…Tovább olvasom…
Sohasem tanultam meg igazán boldogan és önfeledten örülni az örömöknek vagy a boldogságnak, hiszen a tartós és stabil önbizalommal – kivétel nélkül – mindig is hadilábon álltam. Nyaranta talán az volt a legrosszabb, hogy férfias félszeg, már-már tartósan kisstílű, velejéig szánalmas gátlásaim gyakorlatilag minden szempontból megakadályoztak benne, hogy teszem azt félmeztelenre, bermudanadrágra vetkőzhessek, hogy a gyönyörű lányok kedvükre legelészhessenek testem sportos anatómiájában vagy kockahasamban. Talán a nagyobbik probléma az lehetett, hogy nem igazán voltak haverjaim. Bár kétségtelen, hogy sajnos szinte semelyik életkorban sem tudtam megtanulni, elsajátítani a barátkozás alapvető, bizalmi szintű alapelveit, játékszabályait, ehelyett – nagyon sokáig – gyakorlatilag tartósan…Tovább olvasom…