EGY NYUGDÍJAS IS TANULHAT ÚJ TRÜKKÖKET

Kezét hátra kulcsolta a nagykabát fölött, fejét lehajtotta, sétált. Nem nézett fel. Minek?
Hetek múlnak anélkül, hogy ismerőssel, esetleg baráttal, hozzátartozóval találkoznék, akinek köszönne, vagy visszaköszönne, vagy aki egyáltalán venné a fáradtságot, és meglátogatná lakásán, csak ígérgetne össze-vissza minden jólcsengő hazugságot, hogy majd.
Hogy lett nyugdíjas? Állítólag a fokozatos, mindennapi stressz és az idegrendszeri sokkhatás következtében szervezete annyira megsínylette ezt a fajta felfokozott, embernek szinte egyáltalán nem való életmódot, hogy vészjelzésként váratlanul infarktust küldött egy buszmegállóban, és már csupán arra eszmélt, hogy zöldköpenyes emberkék műtik egy acélszínű tálcán, aztán vagy életben marad-e, vagy mehet a temetőbe. Egy temetés manapság egyébként is horribilis összegnek számít. Ha annyira házsártos, kibírhatatlan, szőrszálhasogató ember lenne, mint azt jónéhány barátságtalanul kellemetlenkedő szomszédja állítja, akkor a múltkor Lipowicznénak sem segített volna kiszabadítani magát az üzemzavaros liftből.
Mindennapjait reggeli tornával kezdi. Persze a főorvos Úr szigorú utasítására, aki húszas éveiben járó fiatalember. Imádott felesége váratlanul betegség folytán meghalt. Eredetileg mintha félt, vagy tartott volna tőle, hogy mit szól majd ő, ha megtudja, hogy végleg egyedül fog maradni?!
Valami rohanó, szájpiercinges fiatalember majd fellökte:
– Papa, húzz innen a picsába! – kiáltotta oda neki szöges bakanccsal, akár valami skinhead. Nem elég széles neki a járda? Micsoda fiatalok vannak. Tanulná meg becsülni az öregeket.
Most utána kéne fordulni, jól megmondogatni neki. De minek? Áh, az öregeket csak félrelökik.
A tarka falevelek közt valaki fekszik. Úgy látszik, mintha egy emberi test volna. Rongyos, piszkos, borvirágos arccal, és egy piszkosfehér műanyag kannát szorongat szintén retkes, érdes kezében. Biztosan olcsó bort szopogatott.
Megpróbálja óvatosan kikerülni, ám a hajléktalan, beivott férfi mintha megharagudna; marconán farkasszemet néz vele, majd inkább befordul a másik oldalára. Fönn a fán mintha egy éjtollú holló üldögélne egykedvűen, mélán. Mintha egyedül őt bámulná, és sajnálná, hogy idáig jutott.
– Te meg mit bámulsz, mi?! – kérdezi bosszankodva, mégis kíváncsian, mintha a baljóslatú, sötét madár ismerhetné összes titkát. – Inkább menj a dolgodra! – A sötét madár lusta egykedvűséggel lebbenti meg szárnyát, majd úgy dönt, hogy károgva átrepül egy másik fára, mintha megsértették volna.
A sarkon éppen befordul valami kalapos, bajuszos ember. Mit néz? Úgy tapasztalta, hogy sajnos mostanság a legtöbb ember vagy agresszíven, vagy gyanakodva méregető tekintettel nézi a másik embert, mintha azonnal következtetéseket vonna le egy-egy illetővel szemben, anélkül, hogy megismerte volna az illető valódibb jellemét. Ez sarkalatos etikai hiba, de hát nem lehet ellene semmit tenni. Valahogy csak-csak belenyugszik, majd tovább lépeget.
Kezét hátra kulcsolja, fejét lehajtja. Ő most csak sétál.
A legkisebb unokája is férjes asszony már. Miért nem látogatták meg sohasem? Talán szándékosan elvadította őket, vagy idegenítette őket pusztán csak azáltal, hogy kijelölte saját, önző játékszabályait?! Lehetséges volna? Talán csak akkor jönne szűkebben vett családtagja, ha megéreznék rajta az anyagi haszon szagát? – töpreng gondolataiba merülten, koncentráltan.
Szép lassan lépked tovább, szigorúan csak sétál hazafelé, pedig futni szeretne már.
Lefelé könnyebb a járás. Mintha a lába is erősebb lenne, az a két kiszikkadt, inas végtag. De csak telnek a napok. Sétál, kezét összekulcsolja a hátán, fejét lehajtja. Nézi a tarka levelek pergését. De szépek is.
– Hatvannyolc éves vagyok – tűnődik.
– Ó, valamikor, fiatal korában biztosító társaságánál dolgozott. Tudja még, hogy mit jelent a valószínűség számítása. Akkor még megbecsülték az embereket. De manapság ugye?! De azért tovább figyeli a járdát, a piros-sárga levelek szőnyegét.
S akkor meglátja. Egy számítástechnikai boltban nem lézeng a kutya se. Olyat cselekszik, amit máskor nem szokott. Laptopot vesz. Belép az parócska, szinte pöttöm helyiségbe, ahol két szemüveges fiatalembert lát: látszólag mindketten erősen az adott LED-típusú képernyőkre mélyesztik koncentrált tekintetüket.
– Mi parancsol? – kérdezi tőle a barátságosabb kinézetű kérdőn.
– Jó napot kívánok! – kántálja, mert kissé feszélyezve érzi magát az idegen környezetben. Talán rosszul is tette, hogy ide betévedt, elvégre mit is akarhat egy meglett hatvannyolc éves aggastyán, akinek még mindig Colorstar, domború képernyős tévékészüléke, és tranzisztoros rádiója van. Persze az utóbbiban feltűnően sok lett a propagandaszöveg, ezért azt már nem igazán hallgatja.
– Szeretnék egy hordozható számítógépet vásárolni, kérem szépen… – hebegi, mire a másik kettő jóformán alig bírja elfojtani kitörni kész vihogását, hiszen nagypapák nem igazán szoktak érdeklődni a számítástechnika iránt. A barátságosabbik kocka srác azonnal elkezd mindenfajta keresztkérdéseket feltenni, meglehet, csak azért, hogy tesztelje az öreg szakképzettségét:
– Milyen kapacitású gépre gondolt, öregapám? 2 vagy 4 gigabyte elég lesz? Legyen benne SSD, és full HD? Házi mozizni is szeretne? – s minél inkább sakkban tartják az öreget, látszik, hogy az idős ember is egyre inkább sértve érzi önmaga személyiségét, ami miatt betolakodott a fiatalok határterületére, ahol vélhetően nem szívesen látott vendég. Néhány perccel később a benti javító helyiségben egy középkorú férfi sétál ki, fénymásolt papírokat hoz, és arra kéri a két fiatalembert, hogy nézzék meg a vélhetően javítás alatt álló gépet, mert még mindig nem stimmel valami; sötét a képernyő, ha bekapcsolják. A két kocka srác azonnal feláll a pult mögül, és távozik a hátsó helyiségbe, vélhetően jó vicceket mesélve magukban az öregről.
A középkorú férfi most veszi észre az öreget, és közvetlenül odalép hozzá:
– Miben segíthetek, kedves Uram?
– Jó napot kívánok! Szeretnék egy hordozható számítógépet vásárolni jó sok hellyel, mert a kézirataimat szeretném új formába önteni… – hebegi valamivel határozottabban, és egyenes háttal.
– Van esetleg valamilyen konkrét elképzelése, ha szabad kérdeznem?
– Ö… nos… bocsásson meg, de most először szeretnék ilyen gépet vásárolni. – jegyzi meg őszintén, hiszen nincs titkolnivalója. Az üzletvezető férfinak úgy tűnik, rokonszenves a nagypapakorú öregember, mert azonnal leemel a polcról egy négy gigabyteos laptopot; óvatosan leteszi a fogadópultra a vastag kartondobozba csomagolt masinát. Kibontja, és közben megpróbálja elmagyarázni, hogy mi hogyan működik benne. Ajándék egér és egy Wi-Fi-router is jár hozzá, természetesen garanciával, ha esetleg bármi probléma lenne, ezen felül egy éves jótállást biztosít a bolt hozzá.
– Amennyiben bármilyen kérdése lenne, csak befárad hozzánk a boltba, és megkérdezheti. Vagy ha Önnek ez megfelel munkaidő után, amennyiben megadja a lakáscímét, meg tudom mutatni, hogyan működik – ajánlkozik készségesen a vezető. Ám az öreg nagy boldogságot, szinte gyerekes örömöt érez, amikor a kezébe fogja a nagyméretű kartondobozt. A vezető még reklámszatyrot is ad hozzá, és kissé szkeptikusan, kételkedő kifejezéssel búcsúzik az idős embertől, amikor az nagy, öles lépésekkel kilép az üzletből.
– Köszönjük, hogy nálunk vásárolt, kedves Uram, és ha bármi gond lenne, megtalál! – kiáltja fennhangon utána.
– Nagyon köszönöm! – integet már messziről.
Már nem érzi a fáradtságot. Udvariasan előre enged két szépen domborodó fiatalasszonyt, akik hálás mosollyal viszonozzák. Miért ne engedje őket? Ráér, nyugdíjas.
Amint hazaérkezik, gyorsan kezet mos szappannal, elvégre fontos a higiénia, még ennyi évtized elteltével is. A szobában már-már túlzásba vitt tökéletes, precíz rend uralkodik. Sehol egyetlen árválkodó porszemcse, vagy bakapehelypiszok. Amikor negyvenéves lett, akkor lettek légúti panaszai a porra. Nem sokkal később pedig kiderült, hogy súlyos porallergiája is van, ám a gyógyszeres kezelést szándékosan elutasította, mondván; a gyógyszerek többsége borzalmasan megterheli, és legyengíti szervezetét. Helyettük inkább gyógyteákat, cickafark-, mocsári zsurlót fogyasztott citrommal, cukor nélkül. Kiveszi a nagy reklámszatyorból a hatalmasnak tűnő kartondobozt, és apja még mindig éles, rozsdamentes bicskájával éles, vékony bemetszést csinál, amitől máris könnyedén ki tudja bontani. Úgy izgul, akár egy gyerek a cukorkaboltban, mintha második születésnapja lenne, ami csakis az övé. Az ajándék Wi-Fi-routert, és az egeret egyelőre félreteszi, majd előtte áll sötét színben egy közepes méretű laptop. Mennyit fejlődött a technológia. Holott az ő gyerekkorában még krétát és sokszor palatáblát is használtak az emberek. Alaposan egymás után többször is elolvassa a használati útmutatót, aztán rájön, hogy a lakásában nincs bekötve az internetkapcsolat. Így meglehetősen nehézkes lesz szövegszerkesztő programot rakatnia a gépére. Sebaj! Ha a szomszéd kamasz fiú hazajön az iskolából egy aktuális percben, majd óvatosan becsönget hozzá, és megkéri, hogy segítsen neki. Hiába! Egy kiöregedett nyugdíjas is bármikor tanulhat új trükköket.