GYÓGYÍR A MINDENNAPOKRA

Mikor titokban még híres embernek készült, éppen az ehhez hasonló bakik keserítették el.
Amikor bekapcsolta nagy ritkán a tévét, mintha évről évre ugyanazok a jellegzetes cicababaarcok bukkantak volna fel előtte. A kigyúrt macsó, aki egész álló héten a konditeremben feszít, méretes bicepszeit tornáztatva, hogy aztán a zsírúj Ferrarijával a Rákóczi úton koccanhasson, méghozzá poénból, mert szándékosan vészfékezett egy szabályosan közlekedő busz előtt, aminek – úgy tűnik – kötelező elsőbbséget adni, ha a buszsávban közlekedik.
Aztán ott voltak a valóságshow-győztesek, akiknek megint csak alig-alig akadt fikarcnyi kis eszük. A műsorvezető feltett, logikusan meghatározott kérdésére is csupán annyit tudtak magukból kipréselni, hogy a médiában képzelik el az életüket! Mintha csurig elég lenne az a szánalmasan idióta, lebutított felhozatal, melyet a kereskedelmi bulvárcsatornák már eddig is produkáltak.
Volt egy-két egzotikusnak aligha mondható, jobb napokat is látott szépségkirálynő, akik persze a világbékére hajtottak aprócska, imádnivaló kis pincsi, meg hónaljkutyusukkal, és látszólag majd elolvadtak a gyönyörűségtől, amikor kiskutyusok merő véletlenségből pofikájukkal jó párszor végignyalták egyébként is agyonsminkelt, botoxolt arcukat.
Végül jött néhány influenszer, akik valami titokzatos, rejtélyes okból mindig előnyösen megszimatolták, hogy melyik hírességnek éppen mikor lesz az esküvője, vagy valamelyik nap napja, és ezt természetesen kiteregették a bulvársajtónak.
Aztán amikor egy-egy szemfülesebb műsorvezető önkéntelenül is visszatért a témára, miszerint az adott influenszer miként szerzett tudomást az adott sztárocska magánéletéről, az illető persze a legtöbb esetben azonmód kitérő választ adott.
Gyorsan átváltott inkább egy verscsatornára, ahol régi híres színészek szavalták fantasztikus orgánummal és átéléssel a közismert költők verseit.
„Miért nincsenek manapság potenciálisan nagy példaképek?” – tette fel magának unos-untalan a visszatérő kérdést.
Belőle lett elismert, vagy nevezetes ember. Korán kopaszodásnak induló, kissé pocakos, kedves, barátságos mackóforma emberré lett, akit – legalábbis közeli ismerősei, barátai mindig nagy-nagy örömmel emlegetnek, viszont akire az első jöttment idegen kapásból azt mondja, hogy egy cseppet sem szimpatikus.
Már hosszú ideje mert, akart igazán közel engedni magához bárkit is, ezért azt mondták rá, hogy emberkerülő remete, aki csak muszájból áll szóba a legtöbb emberrel, ám valójában nagyon is boldogtalannak, kilátástalannak érezte magát. Végül beadta a derekát, és elment egy afféle személyes találkozóra, melyet egy randiterapeuta szervezett. Annyira izgult és feszengett, hogy a párkapcsolati szakértő első benyomásra azt hihette róla, hogy ez a különös ember ténylegesen barlangban, vagy az őserdőben nevelkedett farkasok között, mégis romantikus udvariassága és jólneveltsége szinte azonnal felkeltette az érdeklődését. Ennyi kifinomultságot ritkán találni egy robinsoni „vademberben.”
– Meglássa, kedves Elemér, hogy valaki csak arra vár, hogy megismerhesse Önt nyíltan és őszintén! – darálta el szokásos sablonos reklámszövegét a filigrán, csinos nő, aki csupán a nőies praktikákhoz és csábításhoz értett, de busás haszonra is szert tett főként a magányos szívek piacán.
Alig telt el bő négy hét, és újabb izgalmas, kalandos találkozóra került sor a belvárosban, ám immáron egy nyugodt kávézói környezetben. Mit is gondolt szegény Elemér? Elvégre pont negyvenéves volt, és szigorúan négy-öt évben szabta meg saját magával szemben az ideális korkülönbséget. S bár a szerelem – legalábbis – azt szokták mondani, válogat a kiszemelt hölgy a harmincas éveiben járt, és látszólag valósággal sugárzott a fesztelen boldogságtól. Könnyed, stílusosan csinos nyárias ruhában volt, mely egyszerre volt elegáns, de túl hivalkodó.
– Üdvözlöm, kedves Elemér! – formálisan kezet rázott vele a randikereső nő. – Bemutatom Önnek Dr. Vadász Dalmát ügyvédnő. Dalma, bemutatom Önnek Elemért! – mutatott előbb az egyikre, majd a másikra.
– Szia, nagyon örülök, hogy végre személyesen is talizhatunk! – nyújtott kezet, és bár Elemér nagyon szégyellte magát, hogy totálisan verejtékesre izzadta még nagy, tölgyfanagyságú kezét is, mégis abban a pillanatban, hogy óvatosan megfogta a nő kezét, mintha jótékony áramütés rázta volna meg, mely valósággal azonnal lángra lobbantotta a szívét. Bár még mert vájkálni mások magánéletében, mégis nagyon kíváncsi lett volna arra, hogy egy ennyire kiegyensúlyozott, határozottan magabiztos, karrierista, ambiciózus nő még miért talált magának valakit, akibe őszintén beleszerethetett volna?
– Hát akkor talán foglaljunk helyet ott hátul! – mutatott a legtávolabbinak látszó pontra a hangulatos kis kávézóban a randiguru nő. – Én most egy kicsit magukra hagyom Önöket, hogy hadd ismerkedjenek kicsit össze, de később egy-két óra múltán még visszanézek! – azzal már ott sem volt. Elemér úgy érezte magát, mint aki szabályosan két tűz közé került. Egyik oldalon egy sugárzóan gyönyörű, magabiztos nő leste minden csetlő-botló, idétlen mozdulatát, míg a másik oldalon szinte maradt egyetlen valamirevaló mentőöve sem, ami kihúzta volna őt a slamasztikából.
– Haragudna, kedves Elemér, ha rögtön tegeződnénk? Csupán a bensőségesebb, baráti hangulat miatt! – vetette fel első kérdését Dalma.
– Hogyne! Persze! Tessék csak! – mintha máris sürgetni akarta volna a perceket, hogy teljenek.
– Hát ez remek! Bár kívülről biztosan hiszed el, én legalább annyira izgatott, ideges vagyok, akárcsak te! – kinyújtotta kezeit, és megszorította a férfi mancsos kezét. A kölcsönös áramütés mindkettőjük számára az újdonság és a bizsergés kellemes érzését vonta maga után.
– Ö... haragudj, csak... régóta voltam már ilyen helyzetben... – vallotta be kissé szégyenkezve, lehajtott fejjel az igazat. Mintha haragudott volna önmagára. Félt a másik tekintetébe belenézni.
– Semmi baj! Ha ez megvigasztal, és régóta randiztam, mert az utóbbi pár évben azt vettem észre, hogy csak a munka számít, és már azt sem tudom, mikor voltam utoljára egy olyan igazi kéthetes szabadságon, amikor a világon háborgat semmi és senki! – az ember szinte kihallotta hangjából a vágyakozó sóhajt. Olyan őszinte nyíltság volt ez, melyet csupán csak azok képesek átérezni, akik hasonló cipőben jártak. Elemér is átérezte ezt, bár egyelőre szándékosan elkerülte a foglalkozás témakört. Semmi értelme sincs siettetni a dolgokat!
Eldöntötte, hogy csak szépen fokozatosan fogja beavatni a nőt.
– Azt gondolom, hogy a mostani világban borzalmasan eltolódtak a határok, és kellene mindennek a nyavalyás pénzről és sikerről szólnia! Úgy értem, hogy az emberek vagy szenzációt hajkurásznak, vagy rászoktak a provokatív dicsekvésre, hogy kinek mennyije van? Te mit gondolsz? – hangja egyszerre volt kellemesen dallamos, mégis provokatívan harcias, ami azonnal felkeltette Elemér romantikus ösztöneit.
– Egyetértek! Én sem szeretek fölöslegesen dicsekedni! Szerintem fontosabb lenne, hogy a tartalmas pillanatokat élhesse át az ember, és folyamatosan a pénzszerzésen járjon az esze!
– Látom, te már szakértője vagy a témának! – könnyed, laza viccelődéssel próbálta feloldani a férfi látható, érezhető gátlásosságát, és ezért Elemér rendkívül hálás volt. A kellemes délután további részében szinte megállás nélkül, sziporkázó szórakozottsággal váltották a különféle társalgási, vagy csacsogós témákat a kedvenc filmek, zenéken túl egészen a gyerekkori kedves-szomorú pillanatokig. Bőséges két és fél óra múltán a randiguru nő is visszanézett, és természetesnek vette, hogy kettejük között máris megkezdődhetett a nyílt, természetes kommunikáció.
– Sziasztok! Én csak arra gondoltam, hogy visszanézek, hogy lássam, minden rendben van-e? – kérdezte előbb Elemért, majd Dalmát.
– Persze, Viki! Remekül elbeszélgettünk! – vette át a szót Dalma.
– Hát ez nagyszerű! Jó látni, ha a párok azonnal egymásra találnak! – újabb reklámszöveg jött, majd néhány perc múltán máris távozott.
Dalma és Elemér máris megbeszélték, hogy a soron következő hétvégét jó volna együtt tölteni. Elmehetnének kirándulni valami szép helyre, vagy moziba, esetleg színházba. A sok programtól Elemérnek kissé inába szállt a bátorsága, lévén az utóbbi időben kissé szándékosan is emberkerülő lett, és szívesen szeretett olyan élethelyzetekbe bonyolódni, melyek kockázattal jártak rá nézve.
– Hát az tényleg remek lenne... – bökte ki, majd két könnyed arcra puszival búcsúztak el egymástól. Dalma új típusú Opelje szépen rendben volt tartva. S bár felajánlotta kézségesen, hogy elviszi Elemért egy darabig, Elemérnek szüksége volt a tömegközlekedés döcögősebb utazására ahhoz, hogy kicsit átgondolhassa a történteket. Még mindig nehezére esett felfogni, hogy egy karrierista nő, mint Dalma, mi a fenét akarhat egy olyan lesajnált lúzeralaktól, mint amilyen ő, de inkább úgy vélte, hogy a soron következő randira koncentrál.
Hamar eljött a szombat, miközben szinte minden nap órákig lettek volna képesek Messengeren, vagy épp mobilon csevegni, és mikor lerakták a kagylót, vagy épp kikapcsolták a laptopjukat, mindketten úgy érezték, mintha félbeszakítottak volna valami nagyon fontosat, amit szükségképp be kellett volna fejezni.
– Kérlek, várj, drágám... még tedd le... – kérte vágyakozva érzelmei hullámhosszán Dalma. – Mondd suttogva a verset? – kérte búgva a mobilba.
„Csöndben lépj az éjszakába át/szikrázzon vén korod, ha hull a nap” – szavalta átéléssel Elemér.
– Fantasztikus! Őstehetség vagy! Akkor remélem, Szombaton eljössz?
– Az nagyon jó volna... – azzal mindketten lerakták a készüléket, és álmaik békésen, kiegyensúlyozottan teltek.
Hamar eljött a nagy nap.
Dalma úgy festett, akár egy modernkori Lara Croft, és mintha szőke haját is úgy fonta volna be, ahogy a Tomb Raider-féle filmben Alicia Vikander. Míg Elemér rövid nadrágba és rövid ujjú, kockás inget vett szandállal, ami éppen a legszerencsésebb választás, ha az ember a természetbe készül. A Börzsönyi-hegységbe mentek, és Elemér ragaszkodott hozzá, ha már ennyire tud rendesen felöltözni egy kimerítőnek ígérkező erdei túrázáshoz, legalább a mázsásnak látszó hátizsákot szívesen cipeli.
– A legváratlanabb pillanatokban megtudsz lepni, drágám! Ez nagyon bejön! – cuppanós csók volt a jutalom. Együtt kapaszkodtak fel a legmeredekebb sziklákon át, és bár Elemér az első ötven méter után jócskán fájlalni kezdte felhólyagosodott talpát, bátorságára legyen mondva, szólt semmit. Valósággal megigézte Dalma talpraesett, vagány szépsége és eltökéltsége, hogy igenis közösen fogják meghódítani legalább az egyik kisebbfajta magaslatot.
– Hogy bírod, szívem?! – kérdezte őt félúton. – Kérsz egy kis vizet?
– Köszönöm! Minden rendben! – válaszolta, mint akinek meg se kottyan egy kisebbfajta emelkedő, ahol a tapasztaltabb hegymászók szoktak edzéseket tartani.
– Figyelj! Ez egy verseny! Ha fáradt vagy, nyugodtan szólsz nekem, és pihenünk egy kicsit! – kérlelte, de Elemért nehezen lehetett volna eltántorítani eredeti elhatározásától. Rendületlen vasakarattal egymás után kapkodta sajgó, fájó végtagjait. A természet és az erdő mintha egyszerre kinyílt volna előttünk, és a madarak és az állatok is különös beszéde zsigerileg eleven volt és átérezhető.
Alig negyvenperces erőltetett sziklás kapaszkodás után végül felértek a magaslat tetejére. Dalma állhatta meg, és azonnal egy hatalmasat kiáltott:
– LEGYŐZTÜNK TÉGED, NAGY HEGY... – dallamos, erőteljes hangja öblösen visszhangot vetett a környezet többi részével. Elemér úgy fújtatott csatakosan, jóformán mindenét kiadósan átizzadva, akár egy tajtékos muraközi igás ló.
Muszáj volt kicsit leülnie a füves, köves részre, hogy kiadósan mélyeket és nagyokat lélegezzen, miközben Dalma előkészítette a toastkenyérből komponált ínycsiklandó szendvicseket.
– Tessék, drágám! Ez a tiéd! Jó étvágyakat nekünk! – adta oda Elemérnek az egyik szendvicset, majd bele is harapott azonnal a sajátjába. – Nincs is jobb, mint kicsit kimozdulni a városi nyüzsgésből, és beszívni a kristálytiszta, ózondús hegyi levegőt. Igaz?!
– Az egyszer már biztos... – válaszolta kis idő múltán, miután kiadósan kifújta magát.
Időközben villámsebességgel telt el a délelőtt, és mivel nemsokára ebédidő volt, Elemér kissé nehezen viselte, hogy csupán csak egyetlen szendvics volt a fejadag, de panaszkodott. Azért tett meg ilyen hosszú, kalandos utat, hogy Dalma úgy ismerje meg, mint valami bélpoklos haspókot. Elhatározta, hogy végigcsinálja a túrát, mégha úgy korog is a gyomra, akár a legtöbb farkaséhes embernek.
– Marad itt a sziklán egy kicsit! – kérte Dalma most, majd benyúlt hátizsákjába, hogy kivegye a tenyérnyi méretű, modern digitális fényképezőgépét, és készíthessen néhány felvételt magukról. Elemérnek sosem volt az a tipikus fotogén arca, mégis amikor láthatta, hogy barátnője mennyire huncuttan, vidáman mosolyog bele a kamerába, mint aki ténylegesen is élvezi az egészet, ő is megpróbált egy fokkal jobb képet vágni a dolgokhoz.
– Hú! Ezek tényleg mi lennék? – lepődött meg Dalma, amikor készen lettek a digitális felvételekkel. – Azt gondolom, kijelenthetjük, hogy nagyon jó párost alkotunk! – azzal megcsókolta Elemért, aki köpni-nyelni tudott a váratlan reakciótól.
Később délután egy óra is elmúlt, mire balesetmentesen, azaz kellemetlen bokaficamok és egyéb sérülések nélkül sikeresen legyalogoltak a hegyről. Persze ezúttal megpróbálták mindketten, logikusan előnyben részesítették a turistajelzéseket. Még szerencsére találkoztak néhány szintén turistáskodó párral, akik kézségesen segítségükre voltak abban, hogy merre is kell menniük, hogy a városi részen lyukadhassanak ki.
– Mit azólnál hozzá, Drágám, ha ennék valamit? Biztosan már nagyon éhes vagy! – vetette fel az ötletet, mire Elemér egyetértőn bólogatott. Be is tértek az első hangulatos kis csárdába, ahol fantasztikusan ízletes, fűszeres sertésbordákat és hamuban sült burgonyát is lehetett kapni, és eldöntötték, hogy kicsit torkoskodni fognak.
– A pénz miatt fájjon a fejed, édesem! – nyugtatta meg párját Dalma. – A vendégem vagy!
Hangulatosan megebédeltek, miközben győztek beszélgetni, és minden szempontból megismerni egymást.
Mire végeztek, és újból Dalma kocsijába szálltak be, el sem akarták hinni, hogy vannak randihelyzetek, amik jól sülhetnek el.
– Figyelj, édesem! Istenien éreztem magam veled, és bár még csupán csak most kezdjük megismerni egymást, szerintem jó megérzéseim vannak veled kapcsolatban! Különleges és fantasztikus ember vagy! – jelentette ki, majd gázt adott, és a közel két és fél órás hazafelé vezető úton apróbb, elejtett tekintetük összes mozzanata arról árulkodott, hogy ők bizony összetartoznak.