16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Az író, költő, műfordító volt tanár Miklós mióta csak elhagyta imádott, gyönyörű feleségével, Alizzal hazáját, minden áldott nap kiment az óceánhoz. Mintha szándékosan, következetesen kezdett volna kiábrándulni az irodalomból és általában azokból a köpönyegforgató, alakoskodó, kétszínű emberekből, akik – ki tudja, miért – kitüntetések, elismerések és díjak ürügyén eladták önmagukat, tehát behódoltak egy adott csoport érdekeinek, holott az irodalomnak magasztosabb célokat szükséges minden esetben szolgálnia. Ahogy egyik kezével botjára, míg másik kezével feleségét átkarolva figyelmesen, honvággyal vegyesen szemlélték a nyughatatlanul szeszélyes óceán hullámait, mintha mindketten közösen megélt emlékeiket akarták volna rendbe tenni: kik voltak azok, kik támogatták, vagy segítették őket…Tovább olvasom…
Ádám hosszú ideje úgy érezte, mintha az élete darabokra hullott volna. Az ismerős dolgok, emberek és érzések lassan távolodni látszottak tőle, és mintha minden, amit szeretett, kicsúszott volna a kezei közül. Egy nap, amikor már nem találta önmagát, egy csendes tóhoz sétált, hogy végre egyedül lehessen a gondolataival. A tó vize kristálytisztán tükrözte a világot, és Ádám leült a partjára, hogy elmerüljön a csendben. Ekkor azonban egy árnyék suhant el a víztükrön. Felemelte a fejét, és egy hatalmas sárkány állt előtte, aranypikkelyekkel borítva, melyek csillogtak a nap fényében. A sárkány szemei bölcsességtől ragyogtak, tekintete azonban felfoghatatlan erőt sugárzott. Ádám egész testében megremegett. Félt. A sárkány, Árul, nemcsak hogy hatalmas volt, hanem olyasfajta erőt árasztott…Tovább olvasom…
Alessandra a tükör előtt állt Porto d'Oro-i házában. Nem a ráncait kereste, hanem azt a tüzet a szemében, ami az évek alatt csak fényesebb lett. Emlékezett Lorenzóra, és azokra a férfiakra, akik csak a „licor barato”-t, az olcsó mámort keresték. Akik megijedtek egy nőtől, akinek nem lehetett hazudni, mert már ismerte a saját szakrális határait. „Veszélyes vagyok” – gondolta Alessandra egy halvány mosollyal. De ez a veszélyesség a szabadsága volt. Már nem volt naiv. Nem várta, hogy valaki megmentse, mert ő építette fel a saját Jelenlét Bástyáját. Egy új férfi tűnt fel a városban, aki megpróbálta a régi trükköket: bókokat, amiknek nem volt súlya, és ígéreteket, amik mögött nem volt jelenlét. Alessandra csak nézte őt, azzal a mély, nyugodt tekintettel, ami a Csend Stratégiájából fakad. Nem…Tovább olvasom…
A gyönyörű nő, akin minden túlzottan tökéletességszámba ment talán jobban hallgatott saját baráti körére, mint saját magára, és ez hosszú távon bizony-bizony megbosszulta magát. Legutóbbi párkapcsolata nem is igazán értette, hogy is mehetett tönkre, hiszen úgy érezte nagyon boldogok együtt, és körüllengte őket az a bizonyos titkos, harmonikus kiegyensúlyozottság, mely csak az igen-igen kivételes, igazi párokat jellemzi. Volt expasija olimpikon kajakos volt, és nem volt olyan magazin, reklám, vagy újság, ahol fel nem bukkant volna díjnyertes, hófehéren vakító milliókat is megérő műmosolya. Ő pedig gyönyörű, modellalkatú nőként jóformán bármit megtehetett, amit csak szeretett volna, hiszen mindenki egyedül csakis az ő kívánságait, óhajait leste. Kivált a mostani pénzsóvár világban ez…Tovább olvasom…
A Vándor már sok utat bejárt. Lába alatt porzott a múlt minden csalódása, válla felett pedig a jövő bizonytalan szele fújt. Úgy hitte, a szabadság annyit tesz: soha nem megállni. Azt hitte, a szív egy vándorló madár, amely fél a fészektől, mert a fészek rabság. Egy alkonyatkor, amikor a nap már csak vöröses arannyal festette át az eget, megállt egy névtelen forrásnál. Nem volt ott semmi különös. Csak a víz halk csobogása, a fák mélyzöld csendje és egy különös, megfoghatatlan nyugalom a levegőben. A Vándor csak egy pillanatra akart megpihenni. Csak egy kortyot akart inni a vízből, hogy aztán menjen tovább a horizont felé. De ahogy a tenyeréből az első csepp az ajkához ért, a szíve megdobbant. Nem hevesen, nem zaklatottan – hanem úgy, mint aki végre mélyet lélegzik egy hosszú futás…Tovább olvasom…
A horizont nem határ volt, hanem egy ígéret. A hullámzó, aranyló dűnék úgy feküdtek a földön, mint egy óriási, lélegző selyemkendő, amit Isten ejtett el siettében. Itt nem voltak utak, nem voltak táblák, csak a formák végtelen játéka. – Ide jöttél elfelejteni? – kérdezte a belső hang, ami a sivatagban mindig felerősödik. – Nem – feleltem a gondolataimban. – Ide emlékezni jöttem. A tág horizont előtt az ember összezsugorodik, de a lelke valahogy mégis kitágul. Ez a látvány nem a magányról szól, hanem a szabadságról. Arról a pontról, ahol a föld és az ég összeér, és ahol a homok minden lépésünket azonnal betemeti, mintha azt mondaná: „Ne nézz hátra, már nincs ott semmi.” Sokan félnek az ilyen terektől, mert nincs hová bújni a gondolatok elől. Én viszont szívesen indulnék el ezen a…Tovább olvasom…
18+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
A 66-os út valóságos mekkának számított azoknak, akik a függetlenséget, a szabadságot, a természetközelség harmóniáját részesítették előnyben a szándékos elvárosiadással szemben. Ezen a varázslatos környéken az volt a jellemző, hogy a hegyek, a sivatag, néhány eltévedt kaktuszfa mintha egybeolvadt volna a tökéletesen betagolt sík térben. Az idős, özvegy asszonyság itt nyitotta meg kisebb-nagyobb uszadék, és hulladékfából összetákolt viskóját, büféhelyiségét, mely már hosszú ideje különleges tiszteletet, és kíváncsiságot vívott ki a legtöbb ember körében. Itt éppen úgy megfordultak a különcködő vadidegenek, a marcona, hippi, bőrmellényes, motoros átutazók, mint a Közép-nyugatról csupán csak a kíváncsiság kedvéért idetévedt hobbi-turisták, akik - meglehet -, csupán csak egy újabb szenzáció…Tovább olvasom…
Lóránt Etelka telefoncsörgésre ébredt. Az órára pillantott, délelőtt tizenegy, péntek. A májusi napsugarak meredek fénypászmáiban porszemcsék táncoltak. Kerek foltokat rajzoltak a takaróra, jólesően melengették a hasát. – Ki a bánat zaklat hajnalban!? – nyújtózkodott ásítva. Élénk lila hajába túrt, belemotyogott a készülékbe. – Halló. – Szia, Etus! Eljött a te időd! – dörmögte egy férfi, s a vonal megszakadt. – Mi van!? A telefon közönyösen hunyorgott. Lóránt Etelka megvonta a vállát, fölkelt, reggelire megevett fél tábla csokoládét, ivott rá egy bögre kólát, és műhelye felé vette az irányt. Szerencsés alkatán nem látszott a rengeteg édesség, amit reggeli, ebéd és vacsora gyanánt evett, pedig már közelített a negyvenhez. Nem kellett sokat utaznia, munkahelye a lakás egyik kis…Tovább olvasom…