A HONVÁGY SZÓLÍTÁSA

Az író, költő, műfordító volt tanár Miklós mióta csak elhagyta imádott, gyönyörű feleségével, Alizzal hazáját, minden áldott nap kiment az óceánhoz.
Mintha szándékosan, következetesen kezdett volna kiábrándulni az irodalomból és általában azokból a köpönyegforgató, alakoskodó, kétszínű emberekből, akik – ki tudja, miért – kitüntetések, elismerések és díjak ürügyén eladták önmagukat, tehát behódoltak egy adott csoport érdekeinek, holott az irodalomnak magasztosabb célokat szükséges minden esetben szolgálnia. Ahogy egyik kezével botjára, míg másik kezével feleségét átkarolva figyelmesen, honvággyal vegyesen szemlélték a nyughatatlanul szeszélyes óceán hullámait, mintha mindketten közösen megélt emlékeiket akarták volna rendbe tenni: kik voltak azok, kik támogatták, vagy segítették őket szavak nélkül a becsület és az emberi barátság törvényeinek
engedelmeskedve? Kik voltak, kik azonnali pálfordulással elfordultak tőlük, magukra hagyván őket teljes
kiszolgáltatottságukban? S miközben így töprengtek elsikkadt, letűnt múltjuk felett, néhány albatrosz,
törtfehér sirály kezdett körözni a hullámok
– Nézd csak, drágám! Milyen fenséges madarak! – jegyezte meg a még mindig gyönyörű asszony. –
Ragaszkodnak makacs szabadságukhoz és függetlenségükhöz, akárcsak mi!
– Igen, egyetlenem! – az író kicsit nehézkesen lehajolt, botjára támaszkodva, majd megfogott egy aprócska,
színes követ, és mintha csak kacsázni akarna a végtelen óceán tükrén, nagy indulattal elhajította. Az aprócska
kő valósággal röpült, akár egy mini puskagolyó, ám hamar eltűnt a nagy kékség mélyén. „Vajon milyen
sorsra jutunk majd mi is?!” – Aliz szinte rögtön észrevette, hogy férje már megint emlékei között kalandozik,
és előbb átölelte, majd odabújt mellkasához, hogy érezze a másik kissé zaklatott, heves szívdobbanását: –
Valami baj van, drágám?! – kérdezte kisebb aggódással.
– Ugyan dehogy! Miért kérded?! – fordult most feléje, ám az asszonyt ritkán lehetett volna
megtéveszteni, vagy épp becsapni, mert az írónak picit fátyolos lett a szeme.
– Jaj, szegény édesem! Tudom, hogy hiányzik neked az otthon, ahogy nekem is, de itt vagyunk egymásnak mi, és már a fiunk is felnőtt, és családja van! Igaz, az unokák hiányoznak, de azért meg szoktak bennünket látogatni! – próbálta kicsit jobbkedvre deríteni párját az asszony, ám annyira lelkitársa volt férjének, és ismerte szinte összetett lelki összes rigolyáit, hogy pontosan tudta és érezte, hogy a gondolkodó ember sokszor még önmagával szemben sem köthet különbékét, vagy kompromisszumot, hogy a világgal szemben!
Miklós most rágyújtott a pipájára, amit otthonról hozott magával. Kivett egy kis barnaszínű zsákocskából néhány szárított dohánylevelet, jól megtömködte a hengeralakú pipa kürtőrészét, majd egyetlen gyufaszállal meggyújtotta a sercegő, jóillatú dohányt. Kedvére pöfékelni kezdett, miközben kissé gyanakodva vizsgálgatta a mellette sétáló asszonyt. Aliz titkos nőies ösztönével szinte rögtön tudta, mi járhat férje fejében, most is kérdő tekintettel rákérdezett:
– Min töröd a fejed, szívem?!
– Sokat gondolkodtam azon, hogy mióta is vagyunk idegenben? – mintha önmagához intézte volna a kissé filozofikus, költői kérdést.
– Ha jól számolok, akkor már vagy harminc-harmincöt éve, hogy eljöttünk hazulról! – jegyezte meg az asszony. – Vajon régi barátnőim közül megvannak-e még?
– Hát, ha csak éltek meg természetellenesen nagy kort, aligha! – rögtön megbánta határozott, kemény szavait, amint látta felesége arcán a szomorúsággal elvegyült bántatot.
– Aliz... bocsáss meg mindenért... tudom, hogy mennyire hiányoznak... – újabb mély szippantás következett a pipából, majd tovább sétálgattak az óceán partján. Kis idő múltán az író újból megszólalt:
– Ugyan már, drágám! Ne butáskodj! Szépen bemegyünk az üzletbe, és veszünk, amire csak szükséged van! Ha gondolod, akár egy személyi számítógépet is vásárolhatunk!
– Túl öreg vagyok én már ezekhez az új masinákhoz! – jegyezte meg nyűgösködve az író. Mostanság könnyebb volt testi fájdalmaira fogni, ha bántotta valami. Néhány éve ki kellett venni a vakbelét, és azóta könnyebben hajlamos volt a pánikolásra, amit persze a világért sem ismert volna be.
– Édesem! Emlékszel még, amikor annak idején majdnem hozzámentem Tiborhoz, és még jó, hogy te ott voltál, mert te lettél az igazi? Emlékszel, mit mondtál?!
– Hát az már jó régen volt, édesem! De azt hiszem, tudom, hogy mire gondolsz!
– Azt mondtad, hogy mellettem bárhol boldog lennél, és hogy az ember mindig legyen hűséges önmagához! Akkor végérvényesen is hozzád tartozónak éreztem magam, még akkor is, ha el kellett hazulról jönnünk! – megsimogatta fonnyadt, ráncos, barázdás arcát.
– Én vagyok a legszerencsésebb ember a földön! Ezt büszkén mondhatom! – megpróbált kiegyensúlyozottnak és boldognak tűnni, ám mindketten jól érezték, hogy ez csupán külcsín és látszat. Mégis, ahogy tovább sétálgattak, majd leültek az egyik padon, mely az óceánra nézett, hirtelen ugyanazt érezték mindketten, mint amikor úgy döntöttek, hogy otthon már élniük.
– Amikor először mentünk New Yorkba, te már a legelső napon feltaláltad magad, és jóformán az egész hatalmas várost bejártad gyalogolva, mert azt mondtad, névjegykártyát szükséges csináltatnod! – kezdett kuncogni kislányos, apró kacagásokkal a feleség.
– Miért? Szerintem jó ötletnek tűnt, csupán az ékezetekkel volt probléma, mert az angol nyelvjárásban nincsenek! – kirázta pipájából az elhasználódott dohányt egy aprócska zsebkendőre, majd bedobta a közvetlenül mellettük lévő szemeteskukába.
– Mégis valósággal ragyogott az arcod, amikor egész álló nap a közkönyvtárban olvastál! Olyan voltál, akárcsak egy kiművelt szobatudós!
– Kétségtelen! Rendkívül jól felszerelt a könyvtár. Elegendő csupán egyetlen gombnyomás, és már hozzák is az adott kötetet! Akár még magyar nyelven is! – Miklós újfent sodortatta magát a boldog, idillikus emlékekkel, és csupán csak akkor lett komolyan szomorú, mikor véget ért az emlékidézés.
– Néha azt érzem, hogy egyre kevesebben maradtunk mi, akik még egy másik korban születtünk...
– Tudom... Mégis talán hagynunk kellene, hogy az idő végezze be azt a munkát, amit félbehagytunk...
– Szerintem az unokáink már annyira külföldiek, hogy jóformán csak az angol beszédet értik, és a magyarról csupán egy-két szót tudnak! Ha így haladunk, hogy fogunk nekik mesélni arról, hogy milyen fantasztikus kalandokat élhettünk át együtt?! – aggódó volt az asszony hangja, mégis különös melegség áradt belőle.
– Ne izgasd magad! Ez természetes velejárója annak, ha valaki külföldiként akar berendezkedni egy adott élhető életforma keretei közé. Az angol közlekedő nyelv, tehát univerzális, és mindenki megérti! A főbb kérdés itt megint csak az, hogy mi legyen a kéziratok sorsa?! – megint a végtelen óceánt kezdte figyelni.
– Szerintem gondosan be kéne csomagolni, hogy az idő ne árthasson nekik, majd rábízni egy ügyvédre, vagy irodalmi megőrzőre! Vilmos mit mond?
– Édesem! Vilmos akárcsak én, már egy öregember! Ki tudja, hogy mikor keverednek haza a kéziratok, és vajon neki még lesz-e energiája kiadói, terjesztési dolgokkal foglalkozni! Én már ebben biztos, mert föltehető, hogy vagy elkallódnak a fontos dolgok, ahogy szoktak, vagy foglalkoznak vele, és akkor minden odavész! Nem a semmiért dolgoztam annyi tanúskodó évtizeden keresztül!
Aliz ahogy hallgatta férje szavait, újból szerelmes lett. Meglehet, ilyen korban talán már illik vágyat érezni, mégis a gyönyörű, ránctalan asszony aranyszíve, egész nőiessége valósággal lángolt a felismerésben, hogy egy minden szempontból kivételes és különleges ember a kedvese. A feleség sem merte bevallani imádott urának, hogy rákos lett, bár Miklós azért sejtette, hogy valami stimmel asszonya egészségi állapotával. Hosszú, viszontagságos kálvária után a kórházban halt meg, és utolsó kívánsága az volt, hogy férje engedje, hogy a depresszió, a bánat, fájdalom megölje a mindennapjait.
Miklós nyolcvannyolcadik évét taposta akkoriban, aztán egy szép napon fegyvert vásárolt, felhívta a mentőket, majd öngyilkos lett meghitt hatvannégy négyzetméteres otthonukban!