GESZTENYEHAJÚ TÜNDÉR

Azt mondta a gesztenyehajú tündér, amikor finom metszésű hajának sötét fonatait feltűzte, az aulában egy meglehetősen gátlásos és túlsúlyokkal küszködő fiatal pufók emberkének, egy meglehetősen rekkenő nyári délután. – Annyira romantikus vagy!

Mire kínzóan félresikeredett meglepetésében a pufók úriember, akit – mellesleg mindenki csak Don Quijote-nak emlegetett –, becsületes nevén egyébként Brózik Bálint volt, annyira elpirult, mintha csak egy hamvas leányka lett volna, aki gyönyörű menyasszonyszerű ruhakölteményében éppen arra készül, hogy valamelyik, számára bizonyára szimpatikus fiatalember felkérje táncolni, mint életének egyetlen és bizonyára nagyon is meghatározó jelentőségű tényét!

Brózik úr szemlátomást vulkánpirosságúra izzott, és hirtelen csak annyi jött ki két félholdra emlékeztető ajkán:

– Ö… Ö… Igen, hát persze!

– Kérlek, lennél annyira szíves, és felolvasnád a barátnőim előtt is a versedet, amit állítólag nekem írtál? – szólt hozzá bátorítólag a bájos ifjú hölgy, aki, mint kiderült később, rajongott a líra egyénieskedő műfajaiért is! Becsületes nevén Bogdán Dianának hívták, és szemlátomást nem különösebben pirult el, amikor egy fiatalember, eltelve a legmesszebb menő gátlásokkal, azon fáradozik, hogy bravúrosnak mondható bókolási hadjáratát megindíthassa ellene, és roppantul hízelgett neki most ez a felettébb újszerű szerepkör, hogy egy annyira egzotikus szépséget és feltűnő modern eleganciát képviselő lány társaságában töltenie az ebédszünetét, amilyen éppen Bogdán kisasszony volt.

Bogdán Diána úgyis, mint a legtöbb modern hölgy – akiknek a lelkiismeretével nem volt semmi szoros szívű hiba, és semmifajta gátlásosságot nem tápláltak senkivel szemben sem –, tökéletesen tisztában volt azokkal a kifinomult és kecsesen is kacérkodó hölgypraktikákkal, amiktől a férfiszíveket egyetlen csapásra nemcsak hogy birtokba vehette és megtörhette, de egyúttal játékszerek módjára el is szórakozhatott, és az ujja köré csavarhatta bármelyik férfit is, amelyik egy véletlen pillanatban fölkeltette kielégíthetetlen érdeklődését.

A főiskolai aula sokkalta inkább hasonlított egyetlen jól berendezkedett, nyüzsgő hangyatáborra, mintsem egy olyan helyre, ahol az ember szellemének kiteljesedésére vágyakozik, és mint valami idegen országból jött vándor, konfuciusi magányossággal megpróbálja megfejteni, vajon még milyen elvégzendő feladata is lehet ezen a rövidre szabott, halandóságra ítélt létezésében?

Brózik Bálint most szinte földbegyökerezett, szívet is megindító tudattal vette tudomásul, hogy egy olyan angyali – számára bizonyára elérhetetlen lény és megfoghatatlan, és fölbecsülhetetlen mennyországjelenés –, amilyen Diána kisasszony volt, éppen egy ilyen lesajnált és sokak csúfolódó szemében szerencsétlen alakocskával kezd, mint ő. Most hirtelen egy annyira nemes, becsületes és egyúttal furcsa, vulkánkitörés-szerű érzés kezdte környékezni lelkiismeretét, amit az ember általában csak akkor érez, ha szavak nélkül, mint valami titkos meditációs vagy telepatikus utakon bejárt ösvényen haladna, ami a legváratlanabb helyzetben is okozhat meglepetést.

Pontosabban szólva ennek a megmondhatatlan érzésnek a velejárója, legváratlanabb helyzetek felismerése, amikor két ember tudtán kívül sorsfordító pillanatokban elbűvöli egymást, és meg sem kérdezik maguktól piruló önzetlenségükben, hogy vajon „Mi is volt ez?!” – csak követik a saját szívük titkos válaszát!

Most ebben a mindenki számára jelenvaló és bizonyára meghatározó pillanatban Bálint és Diána már semmit sem tudtak, ami körülöttük ebben a kisebb jellegű minikozmosz-társadalomban folyik, csak egymást érezték minden rezdülésben, minden véráramlásuk titkos alagútjaiban és ebben a nagyon is sebezhető földi létezés elrendeltségében.

Közben azért sorjában érkeztek a megfáradt és a szellemi stúdiumok felszívásában iparkodó hallgatók ebbe a hatalmasnak nevezett tudományok csarnokába, ahol a történészektől kezdve egészen a pszichológushallgatókig és még csak pallérozódó közgázdiákokig szinte az egyetemi szféra minden területéről megtalálhatók az emberek!

Így tulajdonképpen egyáltalán nem meglepő, hogy Bogdán Diána éppen Brózikot kérte meg arra a nemes és nyugodtan elmondhatjuk, lovagias feladatra, hogy olvassa fel saját készítésű és inkább szerelmi óda műfajában magasztaló versét a huncutkodásban élenjáró hölgynek, mert ezáltal nemcsak a maga körmönfont, kisebb fokú hiúságának szeretett volna egy kicsit kedveskedni, de hatalmas tettvágy égett benne, hogy ezáltal elégtételt vehet barátnőin, akik már éppen eleget csúfolták amiatt, hogy jó pár évvel ezelőtt áttért a vegetáriánus keresztségre!

Most mindenki megérkezett. Itt volt többek között:

Kincső, Penziós, Hambler, Maróti és Tiboly – akik őszinte és ami talán legfontosabb lenne egy kapcsolatban, hűséges barátnőjüknek mondták magukat, ám a valóság szempontjából még csak eszükben sem jutott, hogy egy ilyen pufókokat pesztráló hölgyikével a barátság lehetséges, egy életre szóló, szilárd építményeit egyáltalán lerakhassák.

Most, hogy az általában nagyon is pletykafészkeknek tekinthető barátnők is megérkeztek, fölszabadult valami nagyon is rendkívüli az atmoszférában – ami talán szavakkal le nem írható –, és Bogdán kisasszony csakis Brózikkal volt elfoglalva mindenki legnagyobb meglepetésére:

– Na, kezdd már el végre, te paprikajancsi!

– Mi lesz, te zsírgombóc? – ilyen és sajnos ehhez hasonló biztatási kísérleteknek eleget téve próbálta nagy nehezen beszívta az aula piszkát és egyéb szennyező jellegű koszait és maszatait, elkezdeni kicsiny kis versikét Brózik Bálint, és ahogyan egyre jobban belemelegedett, nem tudható, hogy a tikkasztó nyári hőhullámok, avagy maga Diána gyönyörben úszó dióbélszemei vitték-e rá, de egyre átlényegültebben és megindítottabb kezdett szavalni, és közben az óhatatlan udvariasság mellett, és mondhatni egészen nyugodtan, a többi hölgy szívét is meghódította!

Amikor végzett a szavalattal Bálint, a legváratlanabb dolog történt, ami általában csak és kizárólag akkor szokott a „lúzereknek” tekintett emberkékkel megtörténni, amikor szinte egyáltalán nem számítanak rá, mint azokban a jellegzetes letérdepelős pillanatokban, amikor példának okáért egy ifjú rajongó szerelmes megkérné választottja hőn áhított kezét!

Diána szó nélkül, elegánsan és nagyon is hirtelen fölkelt – valószínűleg már jócskán elzsibbadt ülő helyzetéből –, majd a lehető leggyorsabban, ahogyan csak bírta, kiragadta Brózik kezéből a neki szánt szerelmes és nagyon is szívhez szóló üzenetet, és egy hatalmas csókot adott – vélhetően mint áldozati ajándékot – Bálint arcára, aki a meglepetésektől céklavörösre elpirult, és ezen mindenkiből egyszerre előtörtek az ún. gonoszkodó megjegyzések, hogy – Két szerelmes pár, mindig együtt jár!

Természetesen Bogdán Dianát sem kellett félteni, hiszen gondoskodó szülői háttérrel már korán kiismerhette az élet viszontagságos oldalait, csak ennyit mondott kissé félszegen megszeppent és nagyon is szíven talált és meghódított, újsütetű lovagjának.

– Ne foglalkozz ezekkel a hisztiző kiscicákkal, Bálint, ezek még gyerekek! – S ebben a minden ízében talpig érett és egyúttal nagyon is felnőttes mondatban volt valami nem evilági gondoskodni vágyó ódaadás, amit talán csak azok sejthetnek, amik igazán megpróbáltak szeretni valakit.

S hogy szavainak az elragadó hölgy még több nyomatékot adjon, gyengéden, mintha csak egy jóságos megmentő anyuka lenne, belekarolt Brózik Bálintba, és kellő, ám valójában egyáltalán nem tolakodó benyomással az aula kijárati ajtója felé lépkedett vele, remélhetően nemcsak egy új kaland kedvtelése miatt, talán sokkal inkább azért, mert a lelke mélyen megszólalhatott egy kicsiny hang, ami csak azt suttogta hattyúfehér füleibe:

„Lehet, hogy ez a szerencsés hóbortos flótás lesz a jövendőbeli férjed!” – s kedves uraim, ezt a hölgyek bizonyára még nálunk is jobban és szakértelemmel tudhatják, hiszen mindig nekik kell választani, és nem fordítva!