Oszkár bácsi szerint...

Lóránt Etelka telefoncsörgésre ébredt. Az órára pillantott, délelőtt tizenegy, péntek. A májusi napsugarak meredek fénypászmáiban porszemcsék táncoltak. Kerek foltokat rajzoltak a takaróra, jólesően melengették a hasát.
– Ki a bánat zaklat hajnalban!? – nyújtózkodott ásítva.
Élénk lila hajába túrt, belemotyogott a készülékbe.
– Halló.
– Szia, Etus! Eljött a te időd! – dörmögte egy férfi, s a vonal megszakadt.
– Mi van!?
A telefon közönyösen hunyorgott. Lóránt Etelka megvonta a vállát, fölkelt, reggelire megevett fél tábla csokoládét, ivott rá egy bögre kólát, és műhelye felé vette az irányt. Szerencsés alkatán nem látszott a rengeteg édesség, amit reggeli, ebéd és vacsora gyanánt evett, pedig már közelített a negyvenhez. Nem kellett sokat utaznia, munkahelye a lakás egyik kis szobája volt. Az út mégis több időt vett igénybe a szükségesnél. Könyv- és magazinhegyek között, mindenféle izgalmas kacattal telezsúfolt helyiségeken át vezetett az útja. Többek között útját állta három strucc alakú állólámpa, keresztrejtvény-pályázaton nyert, semmire sem használható repülő porszívó, petróleumlámpa, aminek valaki pepitára festette a búráját. Komód, amelynek alsó fiókjában egy önellátó, teljesen gondozásmentes sündisznó lakott a családjával. Csak arra kellett ügyelni, hogy a fiók mindig nyitva legyen, és a családfő el tudjon látogatni a kamrába.
A műhelyébe érve sóhajtva méregette a nagy kupac pólót, melyeket szépen megfestve vagy kívánság szerint fotókkal díszítve három napja le kellett volna szállítania. Épphogy leült munkaasztalához, mikor megszólalt a csengő. Örömmel ugrott fel, egy indok, hogy abba lehet hagyni a melót.
Kilenc év körüli fiú állt az ajtóban. A gyerek finom vonású arcán jóindulatú mosoly ült, fogai között egy borítékot tartott. Etelka elképedve mérte végig. Elegáns, sötét öltönyt viselt, kezeiben egy-egy bőrönd.
– Szervusz, kedves keresztanyám – hajolt meg, s a boríték kiesett a szájából.
Egyszerre nyúltak érte, a fejük összekoccant.
– Jaj, ne haragudj! – simogatta a homlokát Etus.
– Nem tesz semmit! – nézett körül alig leplezett rosszallással a fiú. – Kérlek, olvasd el ezt a levelet, a kedves keresztapám, Oszkár bácsi írta.
A borítékból néhány soros, gyöngybetűkkel írt üzenet esett ki. Etelka rázogatta kicsit a borítékot, hátha még kihullik belőle valami. „Kedves Etus! Megállapodásunk értelmében a mai nap nyolc óra ötvennégy perctől rád hárul közös keresztgyermekünk, Balambér nevelése. A gyereket egészségesen, kifogástalan állapotban átadtam. Üdvözlettel: Bakafánt Oszkár.
U. i. Készítettem egy rövid leiratot, mely a gyermek nevelésével kapcsolatos irányelveket tartalmazza. A teljesség igénye nélkül, csak a legfontosabbakra szorítkozva.” Balambér két vaskos, apró betűkkel sűrűn teleírt kötetet rakott az asztalra.
Lóránt Etelkának rémleni kezdett egy négy évvel korábbi egyezség. A fiú anyja, aki az ő nővére, és apja, aki Bakafánt Oszkár bátyja, Afrikába utaztak hosszú évekre kiküldetésbe. Balambért két keresztszülőjére bízták. Oszkár és Etus nem tudott megegyezni a nevelési kérdésekben, ezért megállapodtak, hogy négy évig egyiküknél fog lakni, négy évig a másiknál.
– Melyik lesz a szobám? Szeretném elpakolni a holmimat, mert a bőröndben összegyűrődnek. – tette le a táskákat Balambér.
Etelka a fejét vakarva nézett körül, majd bevezette a fiút egy kisebb szobába. A helyiség annyira zsúfolt volt, hogy az ajtó alig nyílt ki.
– Ez lesz a birodalmad! – mutatott körbe büszkén az asszony. – Segítek elrakni a holmidat.
– Nem szükséges, Oszkár bácsinál megszoktam, hogy magam intézem az ilyesmit. Csak mutasd meg, kérlek, hova pakolhatok.
– Persze.
Etus nekigyürkőzött, fél óra alatt áthordott minden kacatot egy másik szobába. Kiderült, hogy a rengeteg holmi alatt van egy heverő, íróasztal és szekrény. A falakon harsány színekkel festett, vidám állatkák ugrándoztak.
– Nagyon szép szoba! Megengeded, hogy a saját ízlésemnek megfelelően rendezzem be?
– A te szobád, olyan rumlit tarthatsz benne, amilyet akarsz. Rendezkedj be, nekem most dolgoznom kell.
Mikor két órával később visszament, döbbenten állt meg a küszöbön. Azt várta, a falak futballisták-, színészek-, szuperhősök-, rockzenekarok plakátjaival lesznek borítva. Ehelyett híres matematikusok, fizikusok, rég kihalt állatok, Mozart és Beethoven bámultak rá. Az íróasztalon párhuzamosan és derékszögben álltak a tankönyvek, ceruzák. A padló gyönyörű tisztára takarítva, a szekrényben hét egyforma sötét öltöny. Az ingek, alsógatyák mintha derékszög és vízmérték segítségével lettek volna a polcokra helyezve.
– Nagyon ügyes vagy! – mondta, és nagyon igyekezett, hogy elrejtse döbbenetét. – Öltözz! Vásárolunk neked néhány cuccot, és megünnepeljük az érkezésed.
– Ahogy kívánod, Etus néni.
Mire Etelka elkészült, a gyerek már az ajtóban állt. Úgy nézett ki, mintha egy temetési menetből szökött volna meg.
– Ó! – kerekedett el a nő szája, aki olyan nadrágot viselt, aminek egyik szára élénk lila, a másik citromsárga volt, hozzá tenyérnyi napraforgókkal díszített pólót húzott. – Sebaj! Egymáshoz öltözünk.
Hosszan kutatott az egyik szekrény mélyén, míg megtalálta, amit keresett. Két egyforma sildes sapkát, amin egy-egy mechanikus madár ült, melyet ha felhúztak, időnként csicsergett.
Így lépkedtek egymás mellett, Etus büszkén emelt fővel, Balambér kissé görnyedten, minél kisebbre összehúzva magát.
Rengeteg színes és felesleges dolgot vásároltak, s a fiú illedelmesen megköszönt minden darabot. Fáradtan telepedtek le a Ligetben egy nagy zacskó cseresznyével.
– Köpjünk célba! – indítványozta lelkesen Etelka, és egy maggal megcélozta a legközelebbi szemetest. A negyedik sikertelen próbálkozás után Balambér megszólalt.
– Oszkár bácsi szerint csak a vásott, rakoncátlan, komisz gyerekek játszanak így, a pallérozott elméjű gyerekek sakkoznak.
– Igen. Persze! – motyogta Etus zavartan. – Csak azt akartam megmutatni, hogyan nem szabad viselkedni.
Vacsorára pudingot készített a fiúnak.
– Oszkár bácsi szerint a fejlődésben lévő szervezet számára nem megfelelő vacsora a puding. Sokkal inkább zöldségek és tejtermékek, amelyek rengeteg D-vitamint tartalmaznak.
– Az igaz, de a puding finom! – mondta Lóránt Etelka, fölvette csengettyűkkel díszített szandálját, és elment a boltba zöldségekért és tejtermékekért.
– Hétfőn el kell mennünk beiratkozni az új iskolámba. Oszkár bácsi szerint te elfelejted, ezért emlékeztetlek rá.
– Dehogy felejtettem el! Már össze is készítettem hozzá az… izé… a dolgokat, pedig még csak péntek van.
Hétfő reggel Balambér sokáig ébresztgette keresztanyját.
– Kelj fel, Etus néni! El fogunk késni az iskolából!
Etelka fél szemét kinyitotta, és végigmérte a fiút.
– Öltözz át, kincsem. Ha így mész iskolába, ki fognak nevetni.
A gyerek a sötét öltönnyel együtt merevsége egy részét is levetette. Vidáman lépkedett Etelka mellett, már nem zavarta a madaras sapka.
A szikár, savanyú képű igazgató sóhajtva tette le a tollat, mozdulata arról árulkodott, a pokolba kívánja a két papagájnak öltözött jövevényt.
– Kérem a tanuló bizonyítványát.
Ahogy haladt az olvasással, szája szélei úgy közelítettek a füléhez.
– Hiszen ez színjeles!
– Bizony! – húzta ki magát Etus.
– Gyere, fiacskám, megmutatom az osztályod – szólt barátságosan az igazgató.
A nőt levegőnek nézte, csak annyit vetett oda: tizennégy órára lehet jönni a gyerekért.
Etelka izgatottan toporgott az iskola kapujában már fél kettőkor.
– Na, milyen volt az első nap? – nézett végig a kissé megtépázott Balambéron.
– A szeplős Panka mellé ültettek.
– Remek!
– Megkérdeztem tőle, hogy ő a Pöttyös Panni?
– Erre ő…?
– Belém csípett és bokán rúgott.
– Erre te…?
– Jelentettem. Oszkár bácsi szerint az ilyen esetekben az a legcélravezetőbb megoldás.
– Jaj! – nyögött Etus. – Erre a gyerekek…?
– A szünetben megvertek…
Vacsoránál Lóránt Etelka utálkozva rágcsált egy nagy sárgarépát. Kezébe vett még egyet, és nyúlfüleket csinált magának. A fiú elvigyorodott.
– Mondd csak, kincsem! Nem sajnáltad ott hagyni a barátaidat a régi iskoládban?
– Nem voltak barátaim. Oszkár bácsi szerint a barátok csak hátráltatják az embert, és ha bajba kerül, elhagyják.
– Rettenetes! – gondolta Etus. – Szoktatok Oszkár bácsival játszani? Szokott mesét olvasni esténként?
– Persze! Sakkozunk vagy matematikai egyenleteket oldunk meg időre. Aki hamarabb végez, az győz. Nagyon jól szórakozunk, rengeteget szoktunk nevetni.
– Képzelem – dünnyögte Etus.
– Este mindig szokott mesélni, pedig már régen tudok olvasni. Általában a kedvencemet mondja, a Newton első törvényét. De ha aznap sikerült nagyon jól viselkednem, elmeséli a másodikat is.
– Mi szeretnél lenni, ha megnősz? – kérdezte Etelka elszörnyedve.
– Oszkár bácsi szerint az lenne a legjobb, ha híres matematikus lennék, aki olyan kincseket ad az emberiségnek, mint a Descartes-féle koordinátarendszer.
– Oszkár bácsi szerint… – morogta Etus. – És te mi szeretnél lenni?
– Hát…, de el ne áruld Oszkár bácsinak, régész, állatorvos vagy masiniszta.
– Nehéz dolgunk lesz.

Három héttel később, a vakáció első napján Bakafánt Oszkár megállt az ajtó előtt. Mielőtt megnyomta a csengőt, kis zsebtükrében ellenőrizte a külsejét. Cipői, sötét öltönye makulátlanul tiszták. Hajszálai párhuzamosra állítva, vöröses jávorbajusza gondosan nyírva. A csengetésre ismeretlen gyerek nyitott ajtót. Vonásai emlékeztették Balambérra, de térdei, könyöke le volt verve, tarka, kinyúlt ruhát, viharvert tornacipőt viselt. A lakásból észbontó hard rock zene szólt. Bakafánt Oszkár olyat fedezett fel a fiú arcán, amit korábban soha: a tiszta, gondtalan, gyermeki boldogságot.
– Szervusz, Oszkár bácsi! Gyere be!
– Elhoztam a nyári szünetben elkészítendő külön feladataidat… – kezdte mondani.
Ekkor egy szeplős kislány szaladt visongva, nyomában két fiú vízipisztollyal felfegyverkezve. Körülöttük tarka kölyökkutya ugrándozott, éles hangon vakkantva. A kislány Oszkár bácsi mögött keresett fedezéket, így a lövések nagy része a sötét öltönyt érte.
– Bocsánat! – vetette oda az egyik fiú, és folyt az üldözés tovább.
Előkerült Etelka.
– Hát itt vagy, te vén madárijesztő?! Mit műveltél ezzel a gyerekkel?!
A hangerő minden mondatnál erősödött.
– Egy szerencsétlen gyászhuszárt neveltél belőle! Még a nyári szünetben is matekkal gyötörnéd!? Van neked egyáltalán egy mákszemnyi eszed!? És a bajuszod is milyen már!
– Csillapodj, Etus. Fékezd magad – makogta Bakafánt Oszkár. – Én elolvastam az összes fellelhető szakkönyvet, szám szerint kilencvennégyet. Doktor Spock szerint a gyermek mentális fejlődésére rendkívül káros, ha a szülők, ez esetben nevelők hangos szóváltásba, ez esetben veszekedésbe keverednek.
– Igazad van – halkította le a hangját Etus. – És azt nem olvastad véletlenül, hogy a gyermek az gyermek, és nem kis méretű felnőtt?
– Lehetséges, hogy írtak valami ilyesmit – pislogott Oszkár bácsi bűnbánó arccal.
Nyakát behúzta, és mintha több centivel összébb ment volna. Etus megsajnálta.
– Hát lehet, hogy én se csinálok mindent jól. Talán megpróbálhatnánk néha megbeszélni a dolgokat, és együtt megbirkózni a feladattal.
– Remek ötlet! – élénkült fel Bakafánt Oszkár. – Egy pillanat. Leszaladok a kocsihoz, és felhozom a csomagomat. Kérlek, addig jelöld ki, hogy melyik lesz a szobám, szeretném elpakolni a holmimat, mert a bőröndben összegyűrődnek.
Lóránt Etelka elképedve nézett utána.
– Hogy mi??? Te jó ég!...