A nap már lebukott a dombok mögött, amikor Violette felszállt a késő esti vonatra. Harmincas évei végén járt, hosszú, barna haja rendezetlenül omlott a vállára, arca fáradt volt, mégis szép. Kék szemei mélyen árulkodtak arról, hogy valami régóta nyomasztja. Magányosnak tűnt, de nem a környezetétől volt elzárkózva, hanem önmagától. Egy kopott hátizsákot cipelt, benne alig néhány holmi és egy bőrkötéses napló, amit úgy szorított, mintha egy része ebben az egyszerű tárgyban lakozott volna. Amikor helyet foglalt az ablak mellett, gondolatai mélybe húzták. Az utóbbi időben mindenki azt mondta neki, hogy változtatnia kellene az életén, új célokat keresnie, de valahogy nem ment. Úgy érezte, eltévedt az életében, mintha egy állomáson ragadt volna, ahonnan nem indul több vonat. „Hová tartok…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
A férfi beszállt egy taxiba. Általában legalább háromszor-négyszer is átgondolta, mielőtt megtett volna bármit is; kezdve a nyakkendő megkötésén át egészen a havi számlák befizetéséig. Számára minden esetben a legfontosabb szempont a kíméletlen takarékoskodás volt. Elvégre nem is lehetett hibáztatni egy olyan világban, amely alapvetően az anyagi érdekeknek rendeli alá az egyéni személyiség létszükségleteit. A vezető kissé marcona, barátságtalan szőrmók volt. Talán előző életében bokszoló vagy éppen kidobó ember lehetett egy felkapottabb kaszinóban vagy luxusszórakozóhelyen. Talán, ha Hollywoodban lennének, egy producer még fel is figyelne őstehetségére. Nagy medvemancs kezével az anyósülésre mutatott, de a férfi szigorúan ragaszkodott hozzá, hogy inkább a hátsó ülésre üljön. – Hátul jobb…Tovább olvasom…
Váratlanul, hirtelen riadt fel. Az éjszakának már éppen vége volt, mikor a hajnál rózsás, levendulaköde derengeni kezdett. Tágasan berendezett társasházi lakásából szép kilátás nyílt a Szent István parkra és a Margit hídra. „Miért történik vele mindig ilyesmi? Miért kell, hogy majdnem minden napján a nagyon szomorú és viszontagságos gyermekkora és múltja megtörtént árnyképei között bolyongjon, mint valami szánalmas vagy elátkozott kísértet?!” Éberkómás állapotban még azért kinyújtóztatta kellemesen elzsibbadt végtagjait, majd megsimogatta hosszú, karcsú lábához folyamatosan odadörgölőző macskáját, Rúdit, és ha már felkelt, adott neki egy kis állateledelt. Mostanság mintha szándékosan is távol tartotta volna magát munkatársaitól, ismerőseitől és barátaitól is. Mintha az utóbbi pár évben…Tovább olvasom…
Az erdőt járva várhatóan tisztás következett, amikor füst kezdett gomolyogni a fák koronái felett. Az oda nem illő látvány felkeltette kíváncsiságomat, elindultam felé. Hamarosan egy női hangot véltem felfedezni, mely egy bús dalt dúdolt. Azt értettem tisztán belőle, hogy „…minek születtem szegénynek”… Közeledve a füves területhez egy cigány család életének képei jelentek meg előttem. Az apa überelte a nyers gallyakból rakott tüzet, pár maszatos képű kisgyerek futkározott körülötte. Az anya kézzel mosott egy lavorban. A nagylány, aki épp énekelgetett, csinosítgatta magát, haját fésülte, ruháit igazgatta. Néhány szendvicsünkkel kiegészítettük a gyerekek napi ételadagját, majd elbeszélgettünk arról, hogy miért kell a XXI. században itt élniük.Tovább olvasom…
Langyos szellő fújt arcomba, miközben egy pad felé tartottam a parkban. Olyan érzés volt, mintha tavasz lenne, holott már október második hetében járt az év. Az indián nyár feldobta az egyszerűen kialakított park hangulatát, a napfény barátságosan cirógatta az embereket, akik talán úgy voltak ezzel az egésszel, hogy minden percét kiélvezik, amíg csak tehetik. Egyszóval szép volt minden, szinte mesébe illő és idillikus. Utam során vidáman néztem egy faágon épp pihenését töltő kis rovar felé. – Szép napot kívánok! – mondtam barátságosan. Közben odaértem a padhoz és helyet foglaltam. Előttem öreg platánfák és egy hinta. Negyven, de lehet, hogy már ötven éve itt van. Hogy ki szerelte fel egykor, fogalmam sincs, de nem is fontos. Az azonban bizonyos, hogy gyerekként sokat ültem benne…Tovább olvasom…
Az élet néha tartogat meglepetéseket, váratlan fordulatokat, de éppen ez teszi széppé és érdekessé. Néha kell az, hogy csak úgy maguktól történjenek a dolgok, kell sodródni az árral, hisz ha mindig mindent előre megterveznénk, az nem túl unalmas és monoton? Szeretem a kihívásokat, meg kell mondanom őszintén, hogy ebben találtam meg önmagam. Fejvadászként dolgozom, nagyszerű munka, nem? Mindig ad valami újat, és nem utolsó sorban roppant érdekes is. Már gyerekkoromban is szerettem, ha zajlik az élet körülöttem, minden iskolai programon ott voltam, az összes nyári táborba elmentem, mármint annyiba, amennyi belefért a nyári szünetbe. A szüleimmel jó kapcsolatot ápolok, sok barátom van, és nem utolsó sorban a szerelem… hát igen, a szerelem, egy boldog és kiegyensúlyozott nő életéből csak…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Két álomgyönyörű hölgy beszélget az egyetem mélyföldszintén, tehát közvetlenül a felszín alatt, mintha szándékosan szeretnék kikerülni a legtöbb érthetetlen, avagy újonnan érkező, ügybuzgó, kíváncsiskodó embert, aki előszeretettel bámulják meg őket. Ülnek, miközben hevesen gesztikulálnak, suhog a ruhájuk, időnként egyszerre fölnevetnek. Jólesik szirénszerű, angyali nevetésük. Mintha magától értetődőnek hatna a titkos közvetlenség, mellyel nem csupán egymáshoz, de a szűkebben vett mikrovilághoz is mindketten viszonyulnak. Halkan és óvatosan köszönök nekik, de mintha nem akarnák meghallani, tovább beszélgetnek maguk között. Látszólag persze ügyet se vetve rám. Kicsit látótávolságukba kerülök szándékosan, és integetve jelzem, hogy legalább vegyenek észre; az egyik szőke kedvesen…Tovább olvasom…
Kopog magassarkúm az esőáztatta aszfalton. Esernyőm alá bújva tekintetem a cipőm orrára szegeződik. Gyűlölöm a temetőt; az elmúlás és a veszteség fájdalma mindig mellbe vág, főleg temetéskor. Sajnos most is oda sietek. Könnyes szemem sír az éggel. Fel sem nézve követem a keskeny, már omladozó betonutat, és már hallom a gyászoló tömeg halk morajlását. A hangot követve emelem fel fejem az ernyőm alól. Átázott cipőmben klattyogok a tömeg felé, majd megállok. Tekintetem végigfut az arcokon, s hirtelen megáll egy kék szempáron. Mintha odaláncolt volna valami, nem tudok továbbsiklani. Kéksége belém hatol, és látja szomorú lelkemet. Sem a férfi, sem én nem nézünk félre. Furcsa érzés fog el. Ismerem? Pedig soha nem láttam még ezt a férfit, aki úgy érzem, a lelkemig hatol. Megrázom fejem, lenézek…Tovább olvasom…