A hinta

Langyos szellő fújt arcomba, miközben egy pad felé tartottam a parkban. Olyan érzés volt, mintha tavasz lenne, holott már október második hetében járt az év. Az indián nyár feldobta az egyszerűen kialakított park hangulatát, a napfény barátságosan cirógatta az embereket, akik talán úgy voltak ezzel az egésszel, hogy minden percét kiélvezik, amíg csak tehetik. Egyszóval szép volt minden, szinte mesébe illő és idillikus. Utam során vidáman néztem egy faágon épp pihenését töltő kis rovar felé.

– Szép napot kívánok! – mondtam barátságosan.

Közben odaértem a padhoz és helyet foglaltam.

Előttem öreg platánfák és egy hinta. Negyven, de lehet, hogy már ötven éve itt van. Hogy ki szerelte fel egykor, fogalmam sincs, de nem is fontos. Az azonban bizonyos, hogy gyerekként sokat ültem benne, most azonban már mulatságos képet festenék, ahogy a majdnem kétméteres magasságommal egyensúlyoznék benne. Erre a gondolatra kissé elmosolyodtam, és mélyet szippantottam a langyos őszi levegőből. Némán néztem a hintát, amikor egy kislányt láttam közeledni. Hosszú barna haja kettőbe volt fonva. Kis piros pólót és egy ugyanolyan színű szoknyát viselt. Körülbelül tízéves lehetett. Nem tudtam, ki ő. Több mint harminc éve élek itt, de még soha nem láttam. Nem is gondolkodtam rajta sokat, nem az én dolgom.

A kislány hangosan nevetgélt, miközben a hinta oda-vissza szállt vele. Vidáman dobálta barna hajfonatait, és szemlátomást nagyon jól érezte magát. Jó fél órán át hintázott önfeledten, utána elunta a dolgot és kiszállt. Hirtelen hátrafordult, és kék szemeit rám szegezte. Érdeklődve nézett felém, és így szólt:

– Szia!

Kissé meglepődtem, de természetesen viszonoztam a gesztust.

A lányka kissé megbátorodhatott, mert pár lépéssel közelebb jött, és így szólt:

– Régóta jársz ide?

– Nem olyan régóta, de jó itt lenni.

– Nagyon szereted a természetet, főleg a tavaszt, amikor nyílnak a virágok.

Nagyon meglepődtem mindezen, mert a kislányt még életemben nem láttam. Honnan tudhatta mindezt?
Gondolataimból hirtelen magamhoz térített kis hangocskája:

– Ha nem sértelek meg, hintáztatsz egy kicsit? Nem kell sokáig, csak annyira jólesne.

– Persze, miért ne – mondtam végül.

Odamentem és elkezdtem. Boldogan nevetgélt közben. Körülbelül fél órán át tartott a játék, majd így szólt:

– Elég lesz, köszönöm!

Kiszállt a hintából és megköszönte.

– Nagyon szívesen! Örülök, ha jól érezted magad!

Erre olyat válaszolt, amitől szinte elállt a lélegzetem:

– Mindig jószívű voltál, ez hatalmas erény. Remélem, holnap is itt leszel, mert szeretnék még hintázni. Én kettőre jövök.

– Persze, itt leszek. Szabadnapos vagyok.

Érdeklődve nézett rám, és így szólt:

– Amikor bemész dolgozni, mindig olyan kimért vagy. Itt fel vagy szabadulva. Na, mindegy. Holnapig, szia!

Elindultam hazafelé. Nem laktam innen messze, körülbelül tíz percre. Végig a kicsi lányon járt az eszem. Fogalmam sem volt, hová valósi lehet, még a nevét sem kérdeztem tőle. Mindenesetre úgy voltam vele, hogy holnap is lesz nap.

Másnap kissé később keltem fel, mint terveztem. Délelőtt fél tíz volt. Mindegy, kell néha ez is. Sok dolgom nem volt, csak a legfontosabbak, ezeket rutinszerűen elvégeztem. Az órára pillantottam. Elmúlt már délután egy óra. Elindultam a parkba, remélve, hogy a rejtélyes kislány ott lesz. Kicsivel kettő előtt ültem le a padra, és pár pillanat múlva fel is tűnt. Újfent egymaga volt. Már messziről integetett és kiabált:

– Hát eljöttél! Olyan jó, hogy itt vagy!

Eleresztettem egy mosolyt, és így szóltam:

– Persze, hogy itt vagyok, hiszen megígértem neked.

– Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó – pityegte.

Nemsokára beült a hintába, és pontosan úgy, mint előző nap, kitárta karjait, és így szólt:

– Jól lendítsd meg!

Hintáztunk. Nemcsak ő, de én is. Furcsa felnőtt fejjel kimondani, de jól éreztem magam. Az őszinte, felszabadult gyermeki kacaj megmelengette a lelkem, és azon kaptam magam, hogy hozzá csatlakozva én is gyerekké válok. Az idejét sem tudom, mikor éreztem utoljára ilyet, de sejtettem, hogy egy kis szeletet kaptam a boldogság tortájából. Közben sokszor rám nézett és mosolygott. Öröm tükröződött szemeiből. Kis idő múlva feltettem neki a kérdést:

– Mondd csak, hogy hívnak?

Erre ő kiszállt a hintából, felém fordult és csípőre tett kézzel így felelt:

– Ti felnőttek, mindent szabályok szerint csináltok. Miért fontos az, hogy mi a nevem? Hiszen jól érezzük magunkat és boldogan játszunk. Na, de ne búsulj, inkább hintázzunk tovább!

Nemsokára visszaült és hangos kacajok között hintázott. Jól esett nézni, ahogy nevetett közben. De lassan eltelt a délután, és ezzel a nap is.

– Örülök, hogy eljöttél ismét, és köszönöm ezt a csodás délutánt! – majd hozzám lépett és megölelt.

Én is átöleltem és gyengéden megsimítottam a haját.

– Részemről az öröm, kislány! Remélem, még találkozunk!

Mosolyogva válaszolt:

– Ó, hogyne!

Hazaindultam. Az úton azon gondolkodtam, hogy ma vajon miért nem kérdezte meg, hogy holnap eljövök-e? Aztán arra jutottam, hogy ugyan miért kérdezné, hiszen ma is eljöttem és tartottam a szavam.

Másnap újfent elindultam hintázni. Már elmúlt két óra, de sehonnan sem láttam közeledni. Nem értettem a dolgot, de úgy voltam vele, hogy neki is bármi közbejöhet. Körülbelül tíz perc múlva elindultam a hinta felé. Gondoltam, megvárom ott. Ahogy odaértem, észrevettem, hogy a hintában egy kis papír van, amire gyermeki írással a következők voltak írva:

„Tudtam, hogy ma is eljössz, és bár te engem nem látsz, tudd, hogy most is itt vagyok. Veled leszek a napfényben, a szellőben és egy szép szóban. Légy boldog, megérdemled!”

Könnyek szöktek a szemembe, és meglöktem a hintát. A langyos őszi szél kedvesen cirógatott. Vagy talán valaki?