„Vándor” – novellák címszó szerint

Írta: Lohan Weel 💠 📅 2026. 03. 29. 23:40 Önismereti ❤️ 2 👁️ 19

A hátizsák most is ott nyugodott a vállán, ahogy kíváncsi tekintettel lépkedett az elnyúló barlang felé. Léptei visszhangot vertek a köveken. A táj arcképét a szél mozgatta: barna, narancs, zöld és világos árnyalatok terültek el mindenhol, miközben a barlang szája feketén tátongott. A távolból egy folyó csordogálása hallatszott, amikor a férfi belépett a barlangba.

Hideg szellő járta át, amitől megborzongott, de továbbment. A levegő nehéz és különös volt, a falak időtlenül nyújtóztak a semmibe. Cipője itt is zajt csapott a csendben. Beljebb azonban felfigyelt néhány, a mennyezeten alvó denevérre. Nem borzongott – kedvelte őket. Halkan továbbhaladt, látott hangyákat, más rovarokat, lehullott, eltört köveket, amikor odébb vérre lett figyelmes a földön.

Ez felidézett benne egy kósza…

Írta: B.É. Krisztina 📅 2026. 02. 26. 13:25 Spirituális ❤️ 1 👁️ 12

A völgy alján, ahol a köd sosem oszlott el teljesen, élt egy férfi, akit mindenki csak a „Várakozónak” hívott. Egy régi, omladozó víztározó partján ült nap mint nap, és a zavaros, hordalékos vizet nézte. Az élete olyan volt, mint az a víz: hordalékos a múlt emlékeitől, és zavaros a mások által rántott kötelektől.
– Miért ülsz itt? – kérdezte tőle egyszer egy vándor, aki a hegyek felől érkezett.
– Várom, hogy Isten megmozduljon – felelte a férfi fásultan. – Várom, hogy valaki letépje rólam ezeket a láthatatlan súlyokat, amiket a világ akasztott rám. Nézd a vállamat, meggörnyedt a „nem vagy elég jó” és a „lemaradtál” címkéitől. Hátrányban vagyok, idegen. Elfelejtettek.
A vándor elmosolyodott, és a férfi elé lépett. Nem nyújtott kezet, csak annyit mondott:
– Isten nem felejtett el téged…

Írta: B.É. Krisztina 📅 2026. 02. 19. 22:10 Spirituális ❤️ 0 👁️ 12

A Vándor már sok utat bejárt. Lába alatt porzott a múlt minden csalódása, válla felett pedig a jövő bizonytalan szele fújt. Úgy hitte, a szabadság annyit tesz: soha nem megállni. Azt hitte, a szív egy vándorló madár, amely fél a fészektől, mert a fészek rabság.
Egy alkonyatkor, amikor a nap már csak vöröses arannyal festette át az eget, megállt egy névtelen forrásnál. Nem volt ott semmi különös. Csak a víz halk csobogása, a fák mélyzöld csendje és egy különös, megfoghatatlan nyugalom a levegőben.
A Vándor csak egy pillanatra akart megpihenni. Csak egy kortyot akart inni a vízből, hogy aztán menjen tovább a horizont felé. De ahogy a tenyeréből az első csepp az ajkához ért, a szíve megdobbant. Nem hevesen, nem zaklatottan – hanem úgy, mint aki végre mélyet lélegzik egy hosszú futás…

Írta: B.É. Krisztina 📅 2026. 02. 06. 22:43 Spirituális ❤️ 1 👁️ 25

Volt egyszer egy vándor, aki egy hatalmas, ködbe burkolózó vidéken élt. Hosszú ideig azt hitte, a sűrű köd az egyetlen valósága, és minden lépését a félelem vagy a kényszer vezette. Kereste a válaszokat, küzdött az elemekkel, és próbált „valakivé” válni a sötétségben.
Egy napon azonban elfáradt a harcban. Megállt, és egyszerűen csak mélyet lélegzett. Ebben a csendben egy halk hangot hallott a szívéből:
„Dönthetsz úgy is, hogy mostantól csak a fény létezik.”
A vándor elmosolyodott. Nem akart többé bizonyítani. Úgy döntött, minden mozdulata – legyen az egy kő félregyűrése az útról vagy egy kedves szó a szembejövőnek – nem kötelességből, hanem belső örömből fakad. Abban a pillanatban a köd oszlani kezdett, és a vándor rájött, hogy egy végtelen, buja kert közepén áll.
Rájött, hogy nem egy…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2026. 02. 05. 21:58 Lírai mininovella ❤️ 2 👁️ 19

Az asszony minden hajnalban elindult az erdőbe. Hajlott hátán ott volt a rőzseköteg, karjai vékonyak, de mozdulatai megszokottak voltak, mintha ez a teher tartaná egyben. Nem szólt senkihez, csak lépkedett némán.

A faluban sokan találgatták már: miért gyűjt még mindig rőzsét? A férje meghalt, a fia pedig messzi országba ment.

Egy nap egy idegen vándor szólította meg az út szélén:

– Mondja, miért cipeli maga ezt a sok rőzsét?

Az asszony ránézett, szemében valami fáradt bölcsesség ült.

– Minden ág, amit hazaviszek, egy szó, amit sosem mondtam ki.

A vándor értetlenül állt, de az asszony már továbbindult.

Este, amikor senki sem látta, a kunyhója mögé ment, ahol évtizedek óta rakosgatta a száraz rőzséket. Leült, mint mindig, és kihúzott egy-egy rőzseágat, elnevezve őket…