Nyári Portré

A hátizsák most is ott nyugodott a vállán, ahogy kíváncsi tekintettel lépkedett az elnyúló barlang felé. Léptei visszhangot vertek a köveken. A táj arcképét a szél mozgatta: barna, narancs, zöld és világos árnyalatok terültek el mindenhol, miközben a barlang szája feketén tátongott. A távolból egy folyó csordogálása hallatszott, amikor a férfi belépett a barlangba.

Hideg szellő járta át, amitől megborzongott, de továbbment. A levegő nehéz és különös volt, a falak időtlenül nyújtóztak a semmibe. Cipője itt is zajt csapott a csendben. Beljebb azonban felfigyelt néhány, a mennyezeten alvó denevérre. Nem borzongott – kedvelte őket. Halkan továbbhaladt, látott hangyákat, más rovarokat, lehullott, eltört köveket, amikor odébb vérre lett figyelmes a földön.

Ez felidézett benne egy kósza emléket: a fegyvert az apjától lopta el, amikor maga mögött hagyta őt, anyját és a családi tanyát. Akkor úgy hitte, tudja, mit akar, és azt is fogja tenni, de végül nem úgy tett. Azonban azt nem bánta, ha szülei abban a tudatban vannak, hogy megtette. Legyek zümmögése hozta ki az emlékből. Mély levegőt vett, és továbbment. A legyek mintha követték volna a vándort. Vízcseppek halk csöpögése hallatszott. A férfi odalépett, tekintete az ezüstös cseppeken volt, amik a barlang mennyezetéről hullottak. Lassan megízlelte őket a nyelvével – sós víz, állapította meg magában.

Újabb emlékek követték egymást: viták, kiabálások, pofonok, könnyek. Homlokán verítékcseppek csillogtak. Csak most lett figyelmes a meleg, fullasztó levegőre. A barlang vett egy kanyart, mikor befordult balra, további alvó denevéreket látott. A férfi elővett egy zseblámpát hátizsákjából és egy palack vizet. Mélyen belekortyolt az éltető elembe, ez is olyannak hatott, mintha most ízlelte volna először.

A barlang mintha maga is élne, mozogna. Néha szűkebbnek tűnik, néha pedig szélesebbnek – gondolta a vándor. Amikor megállt pihenni, egy kígyóval nézett farkasszemet. A férfi nem mozdult, de a kígyó sem. Végül a hüllő megmozdult, és elkúszott egy lyukon át valahová.

A napfény már nem kúszott be ide. Barna és fekete, lágy és sötét – ez jellemezte most a látványt. Lehullott kövek, elhullott álmok, soha nem értettek meg! – hangoztatta magában. Lehet, most is bűnös vagyok?

A barlang tovább tágult vagy szűkült. Mikor újra befordult – ezúttal jobbra –, teste izzadt, a víz is fogyóban volt. Csúszómászók és még több feketeség. Ki vagyok most? Az, aki eljött hazulról, vagy már valaki más? Lámpája fénye egyszerre világította meg az életet és az időtlent. Szíve zakatolt. Egy újabb kanyar, újfent jobbra. Itt mintha látni vélt volna némi zöldet is… és vöröset. Talán árnyakat is?

Kérdőn vizsgált meg mindent maga körül lámpájával, de az árnyak eltűntek… vagy ott sem voltak?

Továbbment. Halk sziszegések, zümmögések. Óvatosan haladt beljebb a semmibe, a hideg szellő felé.

„Egy átokcsapás vagy!” – ezt hallotta utoljára szülei szájából.

Tényleg az lennék? Miért? Mit tettem? Igaz, nem vagyok angyal… de ördög sem. Vagy igen? Mitől lesz valakiből ördögi lény? Vitatkoztam, ellenkeztem, lázadtam, bántottam, ártottam, igen… és vér szennyezte a kezem. A konfliktusok követtek engem, és harcolnom kellett. Vad ez a világ – vad, akár maga a természet, ami megmentett.

Most homok kopogott léptei alatt. Újabb kanyar – balra. Az üres vizespalackot eltette, elővett egy kést. Tekintetével éberen figyelt mindent maga körül. Majd különféle rajzokra lett figyelmes, amik a fal egyik oldalát borították. Odaemelte lámpáját, és amiket látott:

Egy női alak kikötözve, mellette egy másik békés arccal, gyümölcsökkel a kezében. Egy férfi, aki mintha a kikötözött nőt nézné. Egy oroszlánfej. És egy szöveg – ismeretlen betűkkel. További rajzok állatokról, növényekről.

Hirtelen sóhajok. A férfi megdermedt. Körbenézett, de sehol senki. Nyelt egyet, végül továbbment. A levegő egyre sűrűbb, fullasztóbb. Teste izzadt, szíve zakatolt, de léptei határozottak voltak.

Zümmögések. Árnyak, amik elterültek a falakon. A vándor pislogás nélkül meredt rájuk. Újabb léptek, újabb kanyarok – feketeség, fulladás! Sorba rajzolt keresztek a falon, csontok a földön… Még mindig nem pislogott. Állati vagy emberiek? – ki tudja, gondolta.

A hűvös szellőt végezetül követte a fény, és a férfi kiért a barlangból. Odakint, kilépve a feketeségből, egy gyönyörű hely fogadta: barnás-narancs színek és a vakító kék égbolt. Egy folyó csordogált békésen. Közelebb ment, mély levegőt vett, levette hátizsákját, és ruhástól elmerült a folyó kékesszürke, csillogó, hűsítő vizében.

Ahogy a hűsítő víz áthatotta egész lényét, olyan volt, mintha ismételten újjászületett volna.

Halak, pillangók, madarak és fák, virágok. A nap ott magasodott fent, onnan nézett a vándorra.

Kora este, visszavette hátizsákját, és végül egy nyugodt tisztáson hajtotta álomra a fejét. A hold közben ezüst fényével lassan fehér lámpást gyújtott az esti nyári tájra.