A Tükröződések Tavának Őre

A völgy alján, ahol a köd sosem oszlott el teljesen, élt egy férfi, akit mindenki csak a „Várakozónak” hívott. Egy régi, omladozó víztározó partján ült nap mint nap, és a zavaros, hordalékos vizet nézte. Az élete olyan volt, mint az a víz: hordalékos a múlt emlékeitől, és zavaros a mások által rántott kötelektől.
– Miért ülsz itt? – kérdezte tőle egyszer egy vándor, aki a hegyek felől érkezett.
– Várom, hogy Isten megmozduljon – felelte a férfi fásultan. – Várom, hogy valaki letépje rólam ezeket a láthatatlan súlyokat, amiket a világ akasztott rám. Nézd a vállamat, meggörnyedt a „nem vagy elég jó” és a „lemaradtál” címkéitől. Hátrányban vagyok, idegen. Elfelejtettek.
A vándor elmosolyodott, és a férfi elé lépett. Nem nyújtott kezet, csak annyit mondott:
– Isten nem felejtett el téged. Valójában Ő vár rád. Te a zavaros felszínt nézed, de Isten a mélységbe rejtette a tüzedet. Kapcsold ki a panaszkodás gombjait a szívedben, és végezd el a Szakrális Védelmi Rituálét: állj fel, és mondj igent a sorsodra!
A férfi először ellenkezett.
– Ez túl nagy nekem. Nincs hozzá tehetségem. Én csak a zavaros vizet ismerem.
– Vedd fel a koronádat! – vágott közbe a vándor. – Ne a sárban keresd az igazságot, hanem a Nap fényében!
A férfi nagyot sóhajtott, majd tett valami szokatlant. Hátrahúzta a vállát, és felemelte a fejét. Ahogy kiegyenesedett, érezte, hogy a „címkék” feszülni kezdenek a bőrén, majd mint a száraz levelek, leperegnek róla. Egyetlen bátor lépést tett a víz felé, nem félelemmel, hanem hitből fakadó kockázatvállalással.
Abban a pillanatban a völgyben feltámadt a szél. Ez nem egy egyszerű szél volt, hanem a természetfeletti áramlás. A tó zavaros vize hirtelen kristálytisztává vált, és a férfi nem a sarat látta többé, hanem a saját arcát – de nem a fáradt „Várakozóét”, hanem egy dicsőséges harcosét, akinek a homlokán az isteni kegyelem koronája ragyogott.
– Látod? – suttogta a vándor a távolból. – Amint aktiváltad a hitedet, az angyalok munkába álltak. A görbe ösvényed kisimult.
A férfi rájött, hogy a feladata nem a várakozás volt, hanem a vezetni akarás. Egy új vágy gyúlt a szívében: megtisztítani a völgyet, és megmutatni másoknak is a Tükröződések Tavát. Már nem volt fájdalom a munka, nem volt teher a felelősség. A kegyelem és a szenvedély átjárta minden mozdulatát.
Aznap este a férfi nem a ködöt látta, hanem a csillagokat. Elővette a Csalétek-naplóját, és csak ennyit írt bele:
„Ma rájöttem, hogy nem a körülményeim rabja vagyok, hanem Isten dicsőséges követe. A sötétség erői megtörtek, mert felmertem venni a koronámat.”