A Mikulás otthonának éneke

Tordai Mihályné

Messzi észak fénye alatt,
hol csillag fényben halad,
Hópehelyfalva rejtve él,
hol hó csilingel, szél zenél.

Ott lakik egy jószívű öregúr,
piros kabátja lángra gyúl,
szakálla hófehér üzenet:
"A szeretete örök s végtelen."

Körötte száz kis manó jár,
sapkájuk színe, mint a nyár,
csomagolnak, listát olvasnak,
mosollyal szépítik a holnapot.

A műhely zsong, a kályha meleg,
szemükben fény, csillag rebeg,
Télanyó süteményt oszt szét,
illata fahéjból sző puha mesét.

Rénszarvasok topognak fenn,
Rudolf orra ragyog az ünnepben,
Villám szökell, csengő zenél,
a csapat indulásra készül rég.

És eljön végül az este csendje,
Mikulás szíve útra kel benne,
felveszi kabátját, nagyot sóhajt,
a varázséjjel csodákat óhajt.

"Itt az idő barátaim, nézzétek!" -
szól, s emeli botját az égbe,
a szán suhan, Rudolf fénye vezet,
csillagpor ragyogja körül a telet.

Házról házra, csizmáról csizmára
száll az öreg jósággal szánjára,
minden kis kézbe kerül remény,
egy alma, egy csoki, egy kicsi fény.

És amikor az első hajnal pirkad,
az égen fáradtan int a csillag,
hazaér végül a jó öreg,
mosolyát őrzi télben a meleg.

Mert tudja: minden kis szívben
egy apró csoda lakik szépen,
és amit a Mikulás kelt az éjben,
velünk marad egész évben.