Fájdalom

Azt mondják: majd elmúlik.
De aki valaha is szeretett igazán, az tudja,
hogy vannak fájdalmak, melyek nem időhöz kötődnek,
hanem lélekhez.
A nagy sebek nem kopnak el,
csak csendesebbé válnak, mint a tenger mélye,
ahol a hullám már nem szeli a felszínt,
de odalent még mindig mozog valami.

Nekünk kell nagyobbnak lenni náluk.
Nem eltemetni, nem elfeledni,
hanem föléjük nőni, mint a fa,
amelynek gyökerét egykor megtépázta a vihar,
mégis tovább nyúlik az ég felé,
mert megérti: a fájdalom is része a növekedésnek.

És ne hallgasd azokat,
akik azt mondják, mit kellene érezned.
Az érzések nem parancsszóra élnek.
A szív akkor is dobban, amikor darabokban van,
és akkor is szeret, amikor fél.
S a fájdalom – akár a gyermek –
a szeretetből születik meg.
Nem lesz kevesebb, mert mi akarjuk,
nem lesz könnyebb, mert valaki azt mondja.
Csak akkor változik,
ha mi változunk mellette.

De közben… élünk.
Emlékezz erre.
A világ nem áll meg,
mert a szívünk megroppant.
A nap akkor is megszületik,
ha bennünk éjszaka van.
A tavasz akkor is visszatér,
ha a lelkünk még télben jár.

És amikor egyszer csak észreveszed,
hogy lélegzel –
nem azért, mert könnyebb,
hanem mert erősebb lettél –
akkor megérted, milyen igaz:
mindig van tovább.
A fájdalom nem múlik el.
Mi nőjük túl.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.