A lélek visszhanga

Van egy hely bennem,
ahová senki más nem lát,
csak a lélek emlékei.
Ott őrzöm azt, aki voltam,
és azt is, akit elvesztettem.
Ott vagyok a fényben,
és ott vagyok az árnyékban is –
egyszerre mindkettő igaz.

Néha úgy érzem,
hogy a fájdalom beszél belőlem.
Máskor a szeretet suttog,
finoman, szelíden,
mint egy meleg kéz a mellkasomon,
ami azt mondja:
„Még itt vagy. Még dobogsz.
Még szeretni tudsz.”

És talán ez a legnagyobb csoda.

Mert amikor azt hittem,
hogy végleg összetörtem,
a lelkem valahogy mégis tovább szólt.
Halkan, alig hallhatóan,
de mégis:
egy apró fény pattant meg bennem,
mint amikor a hajnal első sugara
épp csak hozzáér a látóhatárhoz.

Ez vagyok én.
A fény és a törés között.
Két világ határán,
mégis élve, mégis érzőn.

És néha, amikor nagyon csend van,
hallom a lélek visszhangját.
Mintha azt mondaná:

„Nem véletlenül élsz.
Nem véletlenül érzel.
Nem véletlen, hogy ennyire fáj.
A szeretet nyomot hagy –
és ez a nyom a lelkedben fény.”

És akkor megértem,
hogy minden könny,
minden sóhaj,
minden szétrepedt pillanat
valami nagyobbat épít bennem.

Valamit, ami túlmutat a veszteségen.
Valamit, ami erő.
Valamit, ami szépség.
Valamit, ami én vagyok.

Talán tényleg meg van írva az utam.
De a fényt, amit belőle teremtek,
azt én hozom létre.
A szívemmel.
A sebeimmel.
A szeretetemmel.

És bár még gyógyulok,
bár még remegek néha,
a lelkem már tudja:

A fájdalom nem a vég,
hanem egy kapu.
Ahol belépek –
és mélyebb leszek.
Tisztább.
Igazabb.
Szeretőbb.

És talán éppen ezért vagyok itt.
Hogy ebből a fájdalomból
lassan fényt szőjek,
olyat, amely egyszer
más szívekhez is utat talál.

De most még csak a sajátomhoz kell visszatérnem.
Lassan.
Gyengéden.
Szeretettel.

Mert ez az én utam.
Az én történetem.
Az én lelkem visszhangja.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.