A tükör

A tükör, melyben már nem magamat látom,
ma régi fényt idéz a szürke, tompa mázon.
Szélein megrepedt a foncsor, halk panasszal,
mintha az idő játszana rajta finom vasmarokkal.
Óvatosan csíp le belőle egy - egy darabot,
s minden repedés mögött egy régi sóhaj ragyog.
Nem mostani arcom néz vissza rám belőle,
hanem az, ki voltam egy másik szív - időbe.
Egy árnyék, melyet régen eltemettem,
egy mosoly, mely bennem él tovább, csendesen.
Valaki, kinek fénye még ma is belém mar,
bár nem akarom látni - újra szívem felé tart.
S ha mégis belenézek, megmozdul a múlt,
a tükör szürkén villan, s a lelkemhez simul.
Érzem a rég elfeledett rezdüléseket:
a fájást, a vágyat, a még élő emlékeket.
A tükörben ma nem én vagyok a kép,
csak egy régi énem lebeg, mint halk zenéjű lég.
S bár néha fáj, hogy újra elém áll a múlt,
mégis őrzöm: hisz bennem él, - s újra hozzám simul.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.