Talán majd egyszer lesz valaki

Forrás: Saját kép

Amikor elvonulva verset írok,
gondolataimba mélyedve elcsendesedem.
A csend szól olyankor hozzám,
vajon meghallom-e, hova hív engem?

Az írás nekem a lélek menedéke,
lágy húron pendülő szép zenéje.
A vers pedig a lélek hangja,
lelkemből fakadó lágy dallama.

Minden versemben ott van
lelkemnek egy darabja.
Belőlük részenként összeállok én,
és felgombolyodik életem fonala.

Az írás boldoggá tesz engem,
meggyógyít és felemel.
Ha kell, szárnyakat ad,
mélységből magasságba mozdít el.

Lelkem húrjának lágy zenéje
minden versemet átszövi.
Ha porszem is vagyok a világban,
hangom a Mindenség hirdeti.

Szavaim nem mindig tankönyvszerű rímek,
hisz az életünk sem az.
Egy, ami állandó...
minden szava szívből szóló és igaz.

Amíg a sorokat írom,
lelkem boldoggá teszem.
Talán az örömöt és bút kiírva
másokon is segítettem.

Telnek a lapok betűről betűre,
és telnek sorról sorra.
A fejembe tolongó sok gondolat
apránként rákerül a kezembe lévő papírra.

A költőnek lelkéből fakad verse,
lelke templomában is verssel imádkozik.
Verssel szeret, verssel mondja el bánatát,
verssel temeti el magában
kit elragad tőle a halál.

Talán egyszer majd lesz valaki,
aki verseimet összefogja,
kötetbe rendezi...,
vagy csak gyöngybetűkkel papírra veti.
Talán majd lesz egyszer valaki...

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.