Szavakból születtem

Szegedi Antal

El voltam veszve.
Már semmi nem volt bennem,
csak félelem,
ittlétemnek úgy éreztem,
nincs is értelme.

Akkor, valami belső késztetéstől
az élni akarás ereje
tollat rakott a kezembe.
Írni kezdtem,
hogy a múltam elengedjem.

A költészetben,
az írásban ott van a szépség,
nekem ez lett a segítség.

Valaki úgy tett:
Az írás mindent elbír!
Nem pont ezekkel a szavakkal tette,
de azt inkább nem írom le.

Igen!
Elbírja az őszinteséget,
az álmokat, az igaz szavakat.
Az álmok nem mindig valósak,
de attól még nem hazudok.

De kérdem én.
A hazugok vajon hogyan,
miben segítenek?
Leírni mi értelme?

Engem az őszinteség,
az írás hozott vissza
egy olyan helyről,
mondhatni, megmentett,
kiragadott a mélyből.

Még tanulom kimondani
a fájó múltat,
a boldog pillanatokat,
leírni, magamból kiadni,
valamiért így jobban tudom.

Tudok írni a jó dolgokról,
a rosszakról,
amelyeknek ott voltam a közepében,
ami egyre csak mélyebb és mélyebb lett.
Ha nincs az írás, lehet ki sem jutok,
örökre ott ragadok.

Megtisztelem azzal magam,
az írást és az olvasókat,
hogy azt írom le,
ami ott van a lelkemben.
Azt meg
ne kérdőjelezze meg senki,
hogy igaz-e!