Gyertyalény

Viaszcsendből lépek elő,
testem emlékezik a tűzre.
A fény vállamon alszik el,
majd újra felébred bennem.

Lassan adok.
A láng melegében.
Ujjaimból meleg csorog a világra,
minden érintés áldás.

Visszaolvadok az időbe,
ahol a pillanat már imádság.
Cseppjeim a földre hullanak,
s mindegyikben ott marad a szív.

– Addig élek, míg világíthatok,
szelíd olvadásban –

Fénylik bennem az út imája,
melyet felismertem.
A test fogy,
a lélek ragyog.

Adtam szívvel,
fényből formált kézzel.

Boldogan olvadok el,
mert minden cseppem tudja:
az volt az egyetlen út,
amit Isten kijelölt nekem.

Hozzászólások (2 darab)