Anyai szív lenyomata

Megtanítlak repülni – s ha szárnyad másfele visz,
Én csak a csendben nézem majd, hogyan ír az Ég rád aranyló dallamot.
Megmutattam, mi az álom – de a tied más képet fest,
Mégis ott lesz benned minden hajnal, mely ölelésemben kelt.

Megtanítlak élni lassan, ahogyan virág bont szirmot a szélnek,
Tudom, hogy az én léptem helyett a saját utad halad tovább.
De, minden lépésed mögött ott szól majd lágy zeném,
Mint mélyen őrzött emlék-csillag, el nem vesző fény.

Ha egyszer messze érsz, túl hegyeken, vágyakon,
Én már út helyett halk szó leszek, mely suttogva felemel.
Hiszem, benned lesz a kezdet, a halkan mondott szó:
„Szeretlek, kincsem” – mely éltet, s segíti további lépted.

Minden repülésedben ott lesz a szívmeleg, mit tőlem kaptál,
Minden álmodban egy szál virág, mely az anya-kertből szállt rád.
Minden életmozdulatodban a gyöngéd pillanat,
Mikor először szóltál hozzám – s bennem felragyogott a Nap.

Kapu vagyok, melyen átlépve a világod kitárul.
Ahogy nősz és távolodsz, én csak engedem a szárnyalásod:
Legyél Te az egész történet – s szárnyalj szabadon.

És mégis… minden repülés,
minden álom,
minden élet-lendület
magában hordja halk, szeretetteljes lenyomatát annak,
ahogyan tőlem tanultál meg szeretni.

Hozzászólások (2 darab)