A remény arcai

A remény hajnalban derűt ölt magára,
szemében csillag gyúl a csendes határra,
lépte nyomán lassan felmelegszik a szív
s a tegnap terhe tompul, az új nap hív.

Délben árnyékot hord, súlyát nem tagadja,
vállára ül az idő minden kimondatlanja,
szava súlyos, mint a lassan hulló kő,
mégis érzem, megtart, mert van jövő.

Estére arca sápadt, hallgatni tanul,
a bánat szól belőle, komoran, egyedül,
a csend nő, dagad, végül betölt mindent,
s a lélek szakadásig feszül, ott bent.

Ám mélyről indul újra, nem egyszerre tör fel,
előbb nesz, majd hang, aztán kiáltás zörög fel,
suttogásból erő, erőből bizonyosság,
így lesz a félelemből vállalható valóság.

Hegyet emel abból, ami porszem csupán,
s a tagadás falát szétfeszíti vakon.
Túlzó, makacs, élő, nem fér keretekbe,
egy szikrából tüzet gyújt az összetört életekbe.

Két arca van: derű és komor látomás,
mégis egy szívritmus, egyetlen dobbanás,
szomorútól a boldogig ível a pislákoló fény,
így marad meg bennünk a névtelen remény.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.