Ezen az oldalon elemezheted
Rebeka Nagypál „A remény arcai”
c. versének szerkezetét — az elemző megmutatja a sorok szótagszámát és a rímsémákat.
Vissza a vershez
1
A remény hajnalban derűt ölt magára,
2
szemében csillag gyúl a csendes határra,
3
lépte nyomán lassan felmelegszik a szív
4
s a tegnap terhe tompul, az új nap hív.
1
Délben árnyékot hord, súlyát nem tagadja,
2
vállára ül az idő minden kimondatlanja,
3
szava súlyos, mint a lassan hulló kő,
4
mégis érzem, megtart, mert van jövő.
1
Estére arca sápadt, hallgatni tanul,
2
a bánat szól belőle, komoran, egyedül,
3
a csend nő, dagad, végül betölt mindent,
4
s a lélek szakadásig feszül, ott bent.
1
Ám mélyről indul újra, nem egyszerre tör fel,
2
előbb nesz, majd hang, aztán kiáltás zörög fel,
3
suttogásból erő, erőből bizonyosság,
4
így lesz a félelemből vállalható valóság.
1
Hegyet emel abból, ami porszem csupán,
2
s a tagadás falát szétfeszíti vakon.
3
Túlzó, makacs, élő, nem fér keretekbe,
4
egy szikrából tüzet gyújt az összetört életekbe.
1
Két arca van: derű és komor látomás,
2
mégis egy szívritmus, egyetlen dobbanás,
3
szomorútól a boldogig ível a pislákoló fény,
4
így marad meg bennünk a névtelen remény.