Ádám és Éva

Papp Barbara

Ádám harapott az almába,
Ráfogta e bűnt Évára.
Balga szép szó, édeskedés,
Ide a bók már édeskevés.
Olyan voltam, mint katona,
Ugrottam minden parancsszóra,

Feltettél engem az akasztóra,
Nincs szükségem takaróra!
Velem leplezted gyáva éned,
Én voltam a te kis fényed,
Ki világította képzelt lényed,
Meguntam már ezt az egészet,
Nem vagyok falra hányt enyészet.

Ez nem jó – úgy nem jó, rossz vagyok,
Nem léteznek ördögök, angyalok,
S tudod, min agyalok?
Inkább nem mondom, hallgatok.
Hallgatnak a bárányok,
Mérgükben zöldelnek a páfrányok,

S én lógok le a cserépről,
Ordítok a szívem mélyéről:
SZOMJAZOM! – Szeretetre, csendre,
Lelkemben a rendre.
Félelem nélkül élni,
HINNI – remélni.
Szeretnék beszélni.