Csaszi András, nyugalmazott, aranykoszorús órásmester, végignézett az ünnepi terítéken. Szögletes, ráncoktól barázdált arcán elégedett mosoly ült. A lakomához minden előkészítve, a torta, tizenhárom gyertyával, a hűtőben várja végzetét. Még egy kanalat egyenesre igazított, mikor megcsörrent a régi, tárcsás telefon.
– Te vagy az, fiam? Minden kész. Mikor értek ide?
– Nem tudunk menni, apa. Egy ellés hamarabb indult, mint vártam.
– Mikor tudtok jönni? Ne felejtsd el, hogy a gyereknek ma van a születésnapja.
– Talán karácsonyra eljutunk. Addig teljesen be vagyok táblázva.
– Karácsonyra? Július van! A fiú mindig itt tölti a nyarat. Erre készül egész évben.
– Sajnálom, apa. Adom Bercit.
– Szia, Tata – hallotta recsegve az öregember unokája hangját. – Mondtam a fiadnak, hogy el tudok már …

A tanterem leginkább egy zsongó hangyabolyra, vagy méhkaptárra hasonlított, ahol minden aprócska bogárnak megvolt a maga ügyes-bajos, vagy esetünkben alattomos, és gonosz feladata.

Melinda – bár mindig is utálta a töriórák hangulatát –, hiszen ki a fenét érdekel egy nagy halom, rakás, halott pali, akik mindig valami balhéba keveredtek évszázadokon keresztül, most számára a legkedvesebb, szadista, és gonosz kis játékát űzte; fogta geometriai körzőjét, és az éppen előtte szorgalmasan figyelő, és szinte mindent hangyaszorgalommal lejegyzetelő Máté vaskos hátába kezdte szabályosan szurkálni.

– Auu! Ez rohadtul fáj! Hagyd már abba!

– Mi van, kisfiú? Eltörött a mécses? – a körző tűhegyes végével szabályosan egy akkorát szúrt a fiú hátába, hogy felszisszent, és majdnem sírva …

A kövér embernek bizony nem kis fáradtságába került átverekednie magát az összeverbuválódott estélyi ruhás társaság tagjain; fekete frakkjában, és a hozzáillő csokornyakkendőjében, mely az öltözködési előírásoknak is megfelelt, és melyek nélkül több mint valószínű, hogy úgy kihajították volna, mint a pinty – nagyon nehezen mozgott, akár egy pincér, vagy egy nagyobbacska pingvin! Emellett sétabotját sem hagyhatta odahaza, mert már egy ideje nagyon zsibbadt és valósággal égető fájdalom kezdte környékezni jobb műtött lábát, mely egy régi autóbaleset emlékét idézte emlékezetébe. Ha akkor nem környékezi meg az öngyilkos hajlam, mert osztálytársai folyamatosan terrorizálták, és zaklatták – talán ma „egészségesebb”, teljesebb életet élhetett volna! Persze utólag már nem is igazán akart senkit …

Egy legalább kétszáz éves lakószekérszerűség állt a Kerepesi temető melletti kiserdőjének egyik nem éppen látogatott részében. Fából készült kerekeit már régen lecserélték gumikerekekre. Ámde semmi mást nem tartalmazott, ami az új kor kelléke, a kötelezően előírtakat kivéve. Ám éppen csak annyit, ami kell, hogy közútra kihajthasson vele. Ki tudja, honnét mentett viaszosvászon teteje már jobb időket is megélt. Annak közepéből egy vékonyka, mindenhol rozsdás kis kémény kandikál ki. A szekér lakója szemmel láthatóan ebben tengeti élete mindennapját minden évszakban. Két öszvér keresett magának legelnivalót, nem voltak megkötve. Nem is kellett, mert jól bánt velük a gazdájuk. Gazdájuk hagyományos öltözetben, egy vénséges vén cigány asszony. A szekér egyik kovácsoltvas szegéről táblácskák …

Egy újabb napra keltem! Ez csak egy dolgot jelenthet: indulhat a cirkusz. Belenézek a tükörbe, és végiggondolom, hogy ma ki is akarnék lenni. A jó öreg szerethető bohóc, aki mindenki kedvében akar járni? Esetleg a kedves srác, aki mindig ott van, ha tanács kéne? Bár az is lehet, hogy ma úgy döntök, rossz napom lesz, és a bunkó, egyenes szájú maszkom öltöm fel. Legyünk ma átlagosak. Felöltöm műmosolyom, és megindulok intézni a dolgaim. Emberek sokasága vesz körbe a dohos buszon ezen szép korai órákban. Minden ember más jelmezben, aminek gondolata felcsigáz. Vajon ez a mindennapi maszkjuk? Vagy a mai nap különleges? Egyesek a legszebb arcukat öltik a randevújukra, másokon a szomorúság a befutó, de senki sem teljesen ugyanaz. Azért egy csepp egyéniség szorult a szívükbe, hiába a díszes …

Volt egyszer egy bernáthegyi, akit Macinak hívtak. Maci komoly gonddal küzdött, ugyanis valahányszor megpróbált elaludni, mindig felébredt a saját horkolására. Kipróbált már mindent: esti kakaó, alvás lámpafénnyel, háton fekvés, de semmi nem segített rajta. Egyik este éppen ágyában feküdt, amikor egy álommanó jelent meg a takaróján. Maci kutyus meglepetten nézte a kicsi lényt, aki kedvesen megszólalt:
– Hallottam, hogy nehezen tudsz aludni, ezért adok neked valamit. Ezek füldugók, nem fogod olyan hangosan hallani a horkolásodat!
– Köszönöm szépen – vakkantotta hálásan Maci.
Az álommanó eltűnt, Maci pedig betette füleibe a két kis füldugót, és nyomban álomba merült. Azóta nem kel fel már a saját horkolására.

Volt egyszer egy kő egy ösvény szélén.
Nem volt különleges, nem volt feltűnő.
Csak ott volt, ahol mindig.
Az emberek léptek felette, mellette, körülötte.
A kő nem sietett sehova.
Egy napon valaki megállt előtte.
Nem akarta arrébb tenni.
Nem akarta megváltoztatni.
Csak ránézett.
A kő csendes volt.
Nem kért figyelmet, nem adott választ.
Az ember leült mellé.
A világ ugyanúgy ment tovább.
A szél ugyanúgy fújt.
De ott, azon a kis helyen,
mintha minden lelassult volna.
Az ember nem gondolt semmi nagyra.
Csak ott volt.
Amikor felállt, a kő ugyanott maradt.
De már nem ugyanúgy látta.
Mert néha nem az változik, amit nézünk –
hanem az, aki nézi.
És ez elég volt arra a napra.

Élt egyszer egy majdnem kerek erdőben egy majdnem kerek kis szalakóta család. Hogy kik is azok a szalakóták, hát nem tudjátok? Sokáig én sem tudtam, de nemrég felhívták magukra a figyelmet, amikor kertünkben játszadoztak. Szép színes tollazatuk és kedves csivitelésük magával ragadott. Népies nevükön kékcsókának is nevezik őket. Általában párban élnek az alföldi Kiskunságon. Olyan kevesen vannak már, hogy az ornitológusok – tudjátok, akik a madarak tanulmányozásával foglalkoznak – meggyűrűzik őket, hogy megfigyelhessék mozgásukat.

Tavasszal, amikor már zöldül az erdő, újból életre kel a természet is. Visszatérnek hozzánk a meleg Afrikából költöző madaraink, ahol a telet töltötték. Az idei tavaszon is a kellemes hőmérséklet beköszöntével érkeztek meg országunkba, ahol hűs árnyékkal várta …