A szoba,ami megvárt

A szoba mindig ugyanott volt a lakás végében.
Nem volt bezárva, mégis ritkán nyílt ki.
Az ember néha elhaladt előtte.
Reggel sietett, este fáradt volt.
A kilincs hidegen maradt.
Nem volt benne semmi különös.
Egy szék, egy kis asztal, egy ablak, ami egy belső udvarra nézett.
Mégis volt benne valami, amit nem lehetett pontosan megnevezni.
Egy nap az ember megállt az ajtó előtt.
Nem történt semmi rendkívüli.
Csak elfogyott benne a továbbmenés.
Lassan lenyomta a kilincset.
A szoba csendes volt.
Nem várta, nem hívta.
Mégis úgy tűnt, mintha mindig is tudta volna, hogy egyszer belép.
Az ember leült a székre.
Nem vette elő a telefonját, nem nézett körül sokáig.
Csak ott volt.
Az ablakon beszűrődött egy halvány fény.
Nem volt erős, nem világított meg mindent.
De elég volt ahhoz, hogy a tárgyak ne legyenek idegenek.
Az idő nem állt meg.
De nem is sietett.
A gondolatok először hangosak voltak.
Sorolták a teendőket, a mondatokat, a kimondatlan válaszokat.
Aztán lassan elfáradtak.
Egyik a másik után elcsendesedett.
Az ember nem tett semmit ezért.
Nem próbálta megállítani őket.
Csak maradt.
Egy idő után már nem volt különbség a szoba csendje és a benne lévő csend között.
Amikor felállt, nem lett minden világos.
Nem oldódott meg minden kérdés.
De valami a helyére került.
Az ajtót nem zárta be maga mögött.
Nem volt rá szükség.
És attól a naptól kezdve a szoba nem volt többé egy hely a lakás végében.
Hanem egy tér, ahová bármikor vissza lehet térni –
akkor is, ha kívül nem változik semmi.