A kincses sziget

Erdély egyik eldugott falujában élt egy szegény, de munkaszerető ember és családja. Csak egy gyermeke született, János, de örömet abban sem nagyon lelhetett. Hiába próbálták rávenni a munkára, se szép szóval, se veréssel nem lehetett rábírni a dologra, nem fűlött hozzá a foga. Inkább egész nap a padláson talált könyveket bújta. Különösen szerette a kalandregényeket, némelyiket már kívülről fújta.
Egy nap elhatározta, s sokat nem is gondolkodott rajta, hogy ő bizony világgá megy, s addig nem is tér meg, míg meg nem gazdagodott. Szülei kérlelték, ne induljon útnak, itthon is megvan a jutalma a dolgos munkának.
De bizony kérlelhették, rimánkodhattak, vállára vette a tarisznyáját, s búcsút mondott a szülői háznak. Hetekig vándorolt, ilyen-olyan munkával próbálkozott, de bizony egyik munka sem volt ínyére való.
Egy nap elérkezett a Fekete-tenger partjára, s este a kikötőben felosont egy horgonyt vetett hajóra. Gondolta, beáll matróznak, hátha a körülményei megváltoznak.
A hajó másnap vitorlát bontott, s a hullámzó tengernek nekivágott. János egy darabig egy láda mögött lapult, s aztán erőt vett félelmén, és a kapitány felé indult.
– Mit keresel itt, te nyomorult? – ordított rá az vadul. – Most vége az életednek! Nem tudtad, hogy mi kalózok vagyunk?
János félelmében elkezdett reszketni, mint a nyárfalevél, s a kapitány előtt térdre borult:
– Bocsáss meg nekem, kapitány úr! Ígérem, nem hozok szégyent magukra. Csak vegyenek oltalmukba. Bármilyen munkát szívesen elvégzek, csak kegyelmezzenek nekem.
A kapitány végignézett rajta, s mivel jól megtermett, deli legény volt különben, így szólt hozzá:
– Jól van, maradhatsz, majd megmutatod, mire vagy képes. Aztán, ha nem válsz be, imádkozhatsz! Jól figyelj most! Van egy sziget a Földközi-tengeren, oda tartunk. Azt hallottuk, hogy a törökök idejében egy kereskedő itt rejtette el a kincseit. Ezt a szigetet felkutatjuk, s ha a kincset megtaláltuk, az éjszakát átmulatjuk, majd másnap a kincseken megosztozunk.
Ahogy mondta, úgy is cselekedtek. Kora reggel útra keltek, s délután már a szigetre is érkeztek.
Sok keresgélés, kutatás után estére meg is találták. Volt nagy öröm, kurjongatás. A hajófenékből előkerültek a rumos palackok, s úgy megrészegedtek a bitangok, hogy csak úgy eldőltek a kincsesláda körül, s reggelig fel sem ébredtek.
János sem volt rest. Amíg aludtak, a kincseket kiszedte a ládából, tarisznyájába rakta, s a ládát megtöltötte kövekkel, hogy fel ne tűnjön a könnyűsége.
Másnap hajóra szálltak. A kapitány még meg is dicsérte Jánost, megveregette a vállát, majd így szólt:
– Derék kalóz lenne belőled, fiam! Ha úgy gondolod, velünk is maradhatsz!
– Köszönöm, kapitány úr, de én inkább az első kikötőnél kiszállok. Várnak rám a szüleim.
Amikor partot értek, búcsút mondott nekik, s elindult hazafelé. De szedte is a lábait, alig várta, hogy meglássa szüleit, s megmutassa szerzett kincseit.
Az út hosszú volt, el is fáradt nagyon, ezért az éjszakát egy fogadóban töltötte. Reggel, mikor indulni akart, a tarisznyáját nem találta, hiába kutatta.
Szomorúan indult hazafelé, s el is határozta, hogy ha hazaér, nekilát a becsületes munkának, mert igaz a közmondás, miszerint „Ebül szerzett jószág ebül vész el.”

2021.06.15. Sepsibükszád