Lovas élet 1 - A kezdet: Negyedik fejezet: A felkészülés

A vonatról már láttam őt, mikor leszálltam, odaszaladt hozzám és a nyakamba borult.
– Úgy hiányoztál! – suttogta.
– Hiszen te remegsz!
– Aggódom.
– Jobb lenne, ha innen a kórházba mennénk?
– Azt hiszem.
– Akkor induljunk!
Beültünk a kocsiba, és már száguldottunk is a cél felé.
– Az ülésed mellett találsz egy könyvet, jó lenne, ha szerda reggelre elolvasnád, és tanulj meg belőle minél többet. A tanulásod időszakában nem jön senki, utána három hétig kicsik jönnek, így tudsz gyakorolni. Anyukám segíteni fog. – elhallgatott.
Amíg a kórházhoz értünk, nem beszéltünk, én olvastam, ő pedig sík ideg volt, és az utat figyelte. Rögtön szaladt a kórteremhez, az apja még mindig nem ébredt fel. Ott voltam Ákos mellett, és fogtam a vállát. Másfél órát töltöttünk ott, aztán mentünk a tanyára. Ugyanazt a szobát kaptam. Gyorsan átöltöztem, és mentem le. Mandulát gyorsan felnyergeltem, most már egyedül. Ákos ma engem tréningezett. Sok mindent mondott, hogy erre figyeljek oda, ha majd tanítom, és engem is kijavított párszor. Az esti etetésig lovagoltam, természetesen több lovon, nehogy túlhajszoljuk őket. Lecsutakoltam az állatokat, a lovászfiú megetette őket. Vacsora után a könyvet olvastam, a lovakról szól. Éjfélig tanultam, ezernyi lófajt meg a ló minden porcikáját megtanultam. Reggel ugyanúgy ötkor keltem, de ezúttal ébresztőre. Folytattam a tanulást, hatra ki is olvastam a könyvet. Aztán futottam a reggeli etetéshez és trágyázáshoz. Majd én is ettem pár falatot. Mondtam Ákosnak, hogy megtanultam a könyvet.
– Te aztán gyors voltál! Hogy sikerült?
– Már ezerszer tanultam a dolgozat előtti este.
– Akkor mondj el mindet, és majd még kikérdezem többször, hogy meg is maradjon. Adok majd egy másikat, de az nem ilyen fontos, inkább csak pedagógia.
Felmondtam neki mindent a lovak fajtáiról, a lovak minden porcikájáról, a jármódokról és annak a fajtáiról, valamint minden lovas felszerelés minden részéről. Aztán felültem a lóra, ebéd előttig le se szálltam. Ebédnél beszélgettünk:
– Ákoskám, azt ne felejtsd el, hogy Kata is csak egy ember! – szólt Eszter.
– Igen, tudom, anya, de az idő szorít.
– Bírni fogom.
– Hát jó, én szóltam.
Evés után pihenés helyett a könyvet olvastam. Estére nagyon kimerültem, alig vártam, hogy lefeküdhessek.
Egy hét alatt megtanultam mindent, amit kellett. Volt egy ló, amivel nem boldogultam, de állítólag ő a legmakacsabb. Ákos azt mondta, hogy ugratnom nem kell, elvégre nem versenyre képeznek lovasokat. A tanuláson kívül nem beszéltünk, de a bizalmi kapcsolatunk mélyült. Szombat reggel az etetés után kilovagoltunk, megmutatta a lovastúra-útvonalakat, mert a nagyokkal túrázni is fogok. Végül visszamentünk ahhoz a fához, ahol legelőször voltunk. Leültünk, majd beszélgetni kezdtünk.
– Jövő héten azt fogod megmutatni, hogy hogyan tanítanád a gyerekeket.
– Rendben. Te hogyhogy ilyen jól tudsz tanítani?
– Lovasoktatónak tanultam. Ha átveszem a tanyát, folytatni fogom apám munkáját. Kellene mellém egy másik oktató is, és még egy lovászt fogadnék, hogy ne legyen senkinek túl sok munkája. Apám mindig is saját erőből akart csinálni mindent, inkább túlhajszolta magát, mintsem segítséget fogadjon. A lovászfiút és téged is az én meggyőzésemre vett fel.
– Tudod, nagyon hiányzott a tananya és te is. Arra gondoltam, hogy valami lovasoktató-képzést megcsinálnék, és akkor itt dolgozhatnék érettségi után.
– Van olyan, amit akár iskola mellett is tudsz csinálni, de a lovasoktatóhoz érettségi kell. Egy lóápoló- és gondozóképzést viszont meg tudsz csinálni iskola mellett is. Jó ötletnek tartom, akkor mellettem lehetnél. – mosolygott.
– Nem tudnám nélküled elképzelni az életemet és lovak nélkül sem. Azt hiszem, ezen a héten is csak mélyült a kapcsolatunk.
– Én is így érzek, sokkal jobban kötődöm hozzád, és megmutattad, hogy megbízhatok benned. Megérdemled, hogy megbízzak benned.
– Köszönöm a bizalmat, én is megbízok benned. – átöleltem. – És hogy van apud?
– Még mindig nem ébredt fel. – könny szökött a szemébe. – Úgy félek.
– Bízz benne, fel fog ébredni.
Délfelé értünk vissza a tanyára, a délutánt és a vasárnapot pihenéssel töltöttem, meg persze elvégeztem a szükséges dolgokat. Hétfő reggel kezdődött a munka, Eszterrel együtt eljátszottam a gyerekek fogadását. Utána a többi részt is, ugyan nekem csak oktatnom kell majd, de nem árt mindent tudni. Ebéd után Ákos kijavította a hibáimat, aztán az egyik tízéves húgán gyakoroltam. Egyszer csak telefoncsörgést hallottunk, aztán szaladt ki Zalán felesége.
– Apátok felébredt! Látni akar minket és téged is, Kata.
– Engem?
Bólogatást kaptam válaszul. A kislány azonnal lepattant a lóról, és futott a kocsihoz. Barackot átvette a lovászfiú, hogy tudjunk indulni. Alig tíz perc elteltével beértünk a kórházba, én nem mentem be a kórterembe, nem akartam zavarni. Pár perces beszélgetés után behívtak engem is.
– Kata, én tudom, hogy te meg fogod csinálni. Helyt tudsz állni helyettem is és a fiam helyett is. Ha kiengednek, akkor kicsit tudok segíteni a technikákban, de ha jól tudom, Ákos elég jól megtanított mindenre. – szólalt meg Zalán.
– Apa, ez nem csak az én érdemem, Kata is kellett hozzá.
– Ha nem lettél volna ilyen jó tanár, akkor nem ment volna.
– Örülök, hogy ilyen jól kijöttök egymással. – mosolygott Zalán.
A kórházi látogatás után hazamentünk, és mindent folytattunk ott, ahol abbahagytuk. Péntekre már egészen jól el tudtam magyarázni a dolgokat. Azt mondta a család, menni fog nekem ez a táboroztatás/tanítás téma. Szombaton még egyszer átvettünk minden elméleti részt. Vasárnap kimentünk lovagolni, ezúttal én vezettem, körbejártuk az összes túraútvonalat, és Ákos mondott pár menedéket, ha elkapna a vihar. Délután hosszasan beszélgettünk, minden témát kiveséztünk, még a szerelmes részre is jutott idő. Másnap reggel korán indult, búcsúzóul átölelt és megcsókolt.