A Kocka

Csodálatos júliusi délután volt. A nap verőfényesen sütött, gyenge szellő hűsítve fújta az út menti fák ágait. Az eget könnyed bárányfelhők borították. A város utcáin semmi nem mozdult. A két gigantikus anyahajó ekkor érkezett az elnöki rezidencia fölé. Az épületben feszülten várták a történéseket. A namuri hódítók – így azonosították magukat – előre jelezték érkezésüket. Pontosan. Egyértelműen. És minden úgy történt. A műholdak leálltak, az internet és minden kommunikációs eszköz elnémult. Az utca kietlen volt, a toronyházak ablakaiban emberek százai kíváncsian lestek ki. Mi fog történni? Egy kisfiú hózentrógeres rövidnadrágban és pólóban kerékpározott az utcán, egészen az elnöki palota épületéig. A kerékpárt egy póznának támasztotta, majd játszi könnyedséggel felszaladt a lépcsőn, be a bejáraton, fel a lifttel, az elnöki rezidenciához. A nagy díszes kétszárnyú faajtó szinte magától nyílt ki.

– Üdvözlöm önöket! A csatahajó parancsnoka vagyok. Természetesen azért emberi formában, mert a valóságos alakom látványa elrettentő lenne az önök számára. Népünk egy hódító faj. Bolygóról bolygóra járunk. Két hajóval érkeztünk. Igazából nem szeretjük a felesleges erőszakot. Semmi értelme. – és zsebéből elővett egy piros almát és jóízűen beleharapott.
A szobában lévők csendben, feszülten figyelték.

– Az egyik hajón a világegyetem jelenlegi csúcsfegyverei vannak. Már érkezésem előtt elpusztíthattuk volna azt, amit akarunk. De ennek semmi értelme. A másik hajón… – körülnézett a szobában jelenlévők arcán – olyan csúcstechnológia, ami a bolygójuk fejlődését ezer évvel viszi előre szempillantás alatt. A szabály egyszerű. Ha megoldják a feladványt, adjuk a csúcstechnológiát, ha nem, miénk a bolygó.
Másik zsebéből elővett egy kisebb, fémes kockát. És az elnöki asztal sarkára tette.

– Három órájuk van. Nyissák ki a kockát, hozzák működésbe. Jó játékot! Ha nincs kérdésük, az óra indul… – mondta, majd kisétált az ajtón.

A bent levők nem tudtak megszólalni a meglepettségtől, majd az egy perces merevségből hirtelen záporozni kezdtek az ötletek.
– Mi lehet ez?
– Próbáljuk megnyomni a sarkain. Külön-külön, vagy egyszerre, mint egy telefonkódolás…
– Nézzük az oldalait, biztosan van rajta valami retesz.
– Talán egy kód, egy sorszám.
– Próbáljunk meg kommunikálni vele. Mondjunk kulcsszavakat.
– A hőmérsékletét… változtassuk meg a hőmérsékletét!
– Nézzük meg negatív nyomás alatt.
– Tegyük tükör elé…
Sajnos egyetlen próbálkozás sem vezetett a jó megoldásra. A kocka nem változott.
– Ennek semmi értelme. – mondta az elnök – Csak játszanak velünk. Ez nem vezet sehová.
– Tegyük be a részecskegyorsítóba…ja, nem működik…bocsánat…
Lassan elfogytak az ötletek. Már csak néhány perc maradt az ultimátumból. Az elnök behívatta családját: feleségét és kislányát, hogy együtt töltsék a Föld talán utolsó szabad perceit. Lánya gyermeki kíváncsisággal rohant be az ajtón.
– Megnézhetem, apa? Ez milyen játék?
– Kislányom neee… Az nagyon fontos… nem tudjuk, hogyan működik...
A kislány kezébe kapta a kockát, de az kicsúszott a kezéből és a padlóra esett…
– Sajnálom! …Szeretlek! – mondta a lány, s közben megölelte az apját.
Ekkor az iroda padlóján a kocka sarkaiból erős zöldes fény áradt. A kocka eközben lassan szemmagasságba emelkedett és a zöldes fény egyre erősebb lett, majd a fény egy virtuális háromdimenziós kivetítővé változott, s közben megszólalt egy hang és különös eszközök kerültek kivetítésre…
– Gratulálok! A megfejtés helyes! Az ön bolygója megmenekült! További nyeremények még… – és a civilizáció által nem ismert technológiák képei villantak fel, de ez akkor ott szinte senkit nem érdekelt már…