A Könyvtár I. és II. rész
Robert Mygreen
A Könyvtár I. rész.
Jócskán elmúlt éjfél, mire ágyba kerültem, ma ismét sikerült túltolnom a munkát. Hogy a napi stresszről lekapcsoljam gondolataimat, egy ideje kitaláltam magamnak egy módszert. Sőt, már rutinosan alkalmaztam. Képzeletben lemegyek egy lépcsőn. Le, egyre lejjebb. Megérkezem, karokat húzok le, hatástalanítva minden aktív gondolatot. Egyiket a másik után. Mintha leállítanék egy gépet. Végül a vészleállító gomb. Az egy nagy piros gomb. Probléma leáll.
Így történt ez most is, ágy és jöhet a „lépcső”… de most más történt. Talán nem vettem észre egy kart, és nem húztam le. A lépcsőn leérve nem a szokásos helyre jutottam. Egy Könyvtár várt lent. Bámulatosan szép! Nem is értettem, hogy kerülhettem ide. Tekintetem éppen csak körülért, mikor megszólalt egy ismeretlen, de barátságos gépi hang:
– Üdvözöllek újra, itt a Régi emlékek könyvtárában.
– Újra? – suttogtam magamban, hiszen soha nem jártam még itt.
– De jártál már! – szólalt meg, és válaszolt ki nem mondott kérdésemre a hang. – Csak főszabály szerint, ha elhagyod a Könyvtárat, törlődnek az itt szerzett emlékeid. Ez egy olyan hely, tudod!
– … ééés melyik könyvet olvastam utoljára, amikor itt jártam?
– „Előző életeim” a címe. Te írtad!
– Én írtam??? – kérdeztem döbbenten.
– Az itt lévő könyvek mindegyikét Te írtad!
Teljesen összezavarodtam. Mi ez a hely? Hogy kerülök ide? … és főképpen miért?
– Mutasd kérlek azt a könyvet, az utolsót.
A következő pillanatban már a Könyvtár egyik kényelmes szegletében ültem egy fotelben, kezemben a könyv, amit kértem. Izgatottan nyitottam ki a könyv borítóját. Nem szokványos könyv volt, mintha kézírással jegyzetelt volna bele valaki, éppen olyan csúnya, kissé olvashatatlan kézírással, mint az enyém.
– Ha megengeded, felolvasom. – szólt a hang, és megszólaltak az olvasott sorok – „Szia! Ha ezeket a sorokat olvasod, akkor újra itt vagy. Újra itt vagyok. Te, azaz én. Igen! Ez kicsit furcsa. Ez a hely maga a csoda. Egy menedék. Nézz körül egy pillanatra! Látod azokat a díszes ablakokat? Azok nem ablakok. Tükrök. Még nem javasolnám, hogy közelebbről megnézd őket, várj még kérlek. Ugyanis minden tükörben egy előző életed, egy előző tested láthatod. Igen. Tudom. Nagyon durva. Csak, ha felkészültél, akkor lépj közelebb.”
Éreztem, hogy a pulzusom emelkedik, abbahagytam az olvasást, és összecsaptam a könyv borítóját. Újra kinyitottam a könyvet, és tovább olvastam…
– „Legfontosabb, amit tudnod kell. Amikor a lélek elhagyja a testét, az aktuális testét, az egy elég kockázatos dolog. Csak rövid időre lehetséges. Kapaszkodj meg! Te most éppen elhagytad az aktuális testedet! Amikor a lélek visszamegy a testbe, olyan érzés, mintha esnél, zuhannál valahonnan, és a végén egy kis dobbanást érzékelsz, aprócska fájdalommal.”
Na neee… Hol egy tükör? Azonnal megnézem magam, gondoltam, és izgatottan léptem az egyik díszes ablakhoz. Egy gályarab nézett rám vissza jóságosan, szakadt ruhában, bilincsekkel. Ahogy fordultam, ő is fordult. Ha ez igaz, akkor most már értem, hogy miért nem szeretek se a csuklómon, se a bokámon semmilyen szoros ruhadarabot. Huu, ez hátborzongató. Lassan kezdtem emlékezni… A másik ablakhoz lépve egy lovag fürkészte tekintetem. A következőnél egy indián harcos, aztán egy tanár, egy színész… teljesen beleszédültem. Ekkorra már egyre erőteljesebb lett bennem az „AHA érzés”… Nézzük, mi van még itt, léptem közelebb a könyvekhez. Az udvarias gépi hang ismét megelőzött, még mielőtt kérdezhettem volna.
– Gyakorlatilag minden. Minden, ami TE vagy! Hibáid. Okulásaid. Fejlődésed! A könyvekben előző életeid, történetek, versek, novellák. Sőt! Van néhány haiku is, szamuráj is voltál egyik életedben.
– Hmmm… Ki vagy Te? Valami mesterséges intelligencia?
– Olyasmi. Mondjuk úgy, én vagyok a Könyvtárosod! Az itteni segítőd! Igazából engem is Te alkottál. Két élet között kicsit több időt szoktál itt tölteni.
– OK, tegyük fel, hogy ezek a könyvek itt mind a múltam. Különböző életeim. És mi van a jövővel? – kérdeztem, miközben szemem végigpásztázta a Könyvtár szegleteit, egy díszes pulpitushoz keresve az utat, s rajta egy hatalmas antik könyvet… Igen! Ott van!
– Már vártam ezt a kérdést! Igen. Igen, Ő az a SORSKÖNYV.
– A SORSKÖNYV!!! – szinte egyszerre mondtuk ki.
– A jövő egy változó, mint egy felhős égbolt. Vannak irányok, de mindig Te döntesz, melyiket választod. A jelent a múlt tapasztalásaiból építed. Bár nem emlékszel előző életeidre, mégis vannak láthatatlan lenyomatok, ahogyan a finom barázdák a tenyéren.
Lassan közelebb léptem a díszes pulpitushoz. Óvatos mozdulattal érintettem meg a SORSKÖNYV fedelét, majd mielőtt kinyitottam volna, megállt kezem a levegőben, ismerős volt ez az érzés. Már nem először csináltam. Lassan futott be egy gondolat a fejembe, mint egy érkező vonat az állomásra. Majd minden élesebb és tisztább lett.
– Még soha nem nyitottad ki!
– Tudom!
– … de most menned kellöööooo… – mondta a hang eltorzulva.
A következő pillanatban, mintha megnyílt volna alattam a talaj. Zuhanni kezdtem, majd egy kis szorító fájdalmat éreztem egész testemben és egy dobbanást.
Perceknek tűnt, de csak egy szempillantás lehetett.
Az íróasztalomnál, a forgószékemben riadtam fel. Huuh, mi volt ez? Elaludtam egy pillanatra. A monitoron egy be nem fejezett vers sorai, a hangszóróból halkan szólt a zene. A fürdőszobában a tükörben kicsit elidőzve néztem magam. Megint egy ősz hajszál, nyugtáztam.
Felgyűrtem bokámon és csuklómon a pizsamát, ahogy szoktam, és ágyba bújtam. Az ablakból fényesen ragyogtak be a csillagok. Becsuktam a szemem, majd … „lépcső”…
Robert Mygreen
A Könyvtár II. rész
– a harmadik sor –
Felgyűrtem bokámon és csuklómon a pizsamát, ahogy szoktam, és ágyba bújtam. Az ablakból fényesen ragyogtak be a csillagok. Becsuktam a szemem, majd… „lépcső”…
Egy Könyvtár várt lent. Bámulatosan szép! Nem is értettem, hogy kerülhettem ide. Tekintetem éppen csak körülért, mikor megszólalt egy ismeretlen, de barátságos gépi hang:
– Üdvözöllek újra, itt a Régi emlékek könyvtárában.
– Újra? – suttogtam magamban, hiszen soha nem jártam még itt.
– Azt hiszem, erre most nincs időnk! – szólalt meg ismét a hang – Ha most itt vagy, az azt jelenti, hogy már tudod a választ, amit kerestél!
– Miről beszélsz? Ki vagy te? És hol vagyok egyáltalán?
– Na jó! Gyorsítunk kicsit a dolgon, bár ez fájdalmas lehet kicsit. Mondom a feloldó kódot:
„Ez a vers három soros,
és rímtelen,
– …”ééés ez a sor a harmadik”
Szólaltam meg szinte önkéntelenül, és mint amikor felveszed az olvasószemüveged, és élessé válik minden, úgy tisztult ki tudatom, s töltődött be emlékezetembe minden emlék szinte egyszerre. Szinte szétfeszített az érzés. A Könyvtár… az életem… az eddigi életeim… mind. A kérdések és a válaszok. Az a válasz is, amire ebben az életben kerestem a választ. Megtaláltam, de még nem volt bátorságom szembesülni vele. Igen! Szembe kell néznem. Kicsit megszédültem.
– Kezdhetjük? – mondta kedvesen a könyvtáros.
– Hmm… Igen! Itt vagyok. Kezdjük.
– Ha feltehetnél három kérdést a Teremtőnek, mi lenne az a három kérdés?
– Az első biztosan az, hogy mi az élet igazi értelme? Aztán… Ki vagyok én? Mi a feladatom?
– Már tudod!
Lassan odaléptem az első ablak elé, ahol a gályarab korábbi énem tükröződött. Különös érzés volt. Kék szemét néztem. Egy tanító volt, hite miatt került egy hadihajóra. Eszméit soha nem adta fel. A gályán több bajtársa életét megmentette, végül felszabadították. Tanár és író lett. Szinte még érzem a sós tengervíz illatát.
A következő tükörben lovag énem. Markáns megjelenésű, de tekintetéből mégis melegség áradt. Páncélja kopott, fegyverzete hiányos. Arcán megannyi küzdelem apró hegei, vonásai mégis nemesek. Magányos hős volt ő. Legendákat meséltek róla a romos vára közeli falvakban. A határvidéket gyakran mentette meg a rablóktól és idegen betolakodóktól. Cserébe a falu lakosai időnként élelmet tettek le kosarakban a romos vár kapuja elé. Hmm… a kedvenc ló…
A törzséből kitagadott indián. Suhanó Árny volt a neve. Kék szeme miatt már gyerekként csúfolták a többiek. Kilógott a sorból. Csendes, visszahúzódó volt, keveset beszélt. Jelenléte szinte észrevétlen. Egyszer falujára egy óriási medve támadt, és ő valami különös képessége révén megbabonázta a medvét, aki engedelmeskedett neki, és elszaladt. A falu lakói megmenekültek ugyan, de a sámán tekintélyét féltve, nem nézte jó szemmel a dolgot. Elűzték a faluból a fiatal indiánt, azzal vádolva, hogy gonosz szellem lakik benne. Az öregek még évekig arról meséltek, Suhanó Árny most is itt van, és védi a falut.
– Kifutunk az időből! A régi életed lassan véglegesen zárul. Az új pedig ott vár. A kettő között nincs semmi!
– Tudom, de még van két tükör…
A gazdátlan szamuráj. Egy rónin. Ura árulás áldozata lett a klánok viszálya miatt. Amikor az udvart megtámadták, Ura parancsára az utolsó pillanatban kimenekítette az udvarból uralkodója, a daimyō lányát, hogy fennmaradhasson a családi vérvonal. Az ellenséges klán ura évekig kutatott utánuk, de nem találtak nyomukra. A lány és a rónin egymásba szerettek. A lány lemondott a családi névről és vagyonról. A rónin teljesítve ura utolsó parancsát élete végéig vigyázott a hegyekben szerelmére.
Fékezte bosszúvágyát, verseket és haikukat írt… hmmm…
– „jártam én már itt
hibáim újra élem –
ősz viszi hírét”… – motyogtam magamban.
– Menned kell! Nincs több időnk. Itt fogsz ragadni…
– Mindig is az idővel volt gondom! Csak még…
– Ha nem döntesz, itt ragadsz örökre. Kérlek! Szembesülnöd kell az utolsó kérdéssel. Már te magad is tudod a választ.
– Ki vagyok én? Ki vagyok? … Ki? … Egy MEGMENTŐ!
– Hmmm… tudtam! Tudtam! Most menj be azon az ajtón, vár a következő életed. Siess!
– Neeem… Vissza kell mennem! Vissza…
– Már késő! A tested már inaktív.
– Vissza kell mennem…… találkozunk még…….. tudod…… ez a sor a harmadikkkkk…
A következő pillanatban, mintha megnyílt volna alattam a talaj. Zuhanni kezdtem, majd egy kis szorító fájdalmat éreztem egész testemben és egy dobbanást. Majd ismét… éreztem, hogy mellkasom felemelkedik a talajról, és vissza… emberek vettek körül, és izgatott hangok…
– Figyelem! Próbáljuk újra! 3–2–1 töltés.
– Mindenki hátra!
– Defi!
– Oxigént! Gyorsan!
– Még nincs pulzus! Figyeld a monitort!
– Hány percnél tartunk?
– Három…
– Kezdjük újra!
– Hátra! Defi!
– Oxigén! … Ne add fel, cimbora! … ne add fel!
– ………………
– Visszajött! Visszajött… – szólt egy hang fölöttem. Meleg kezek igazgatták testemet. Résnyire nyílt szemem, és mint amikor felteszed a szemüveged, és lassan a homályosból élesedik a kép, kezdtem érzékelni a körülöttem állókat…
– Ez az!
– Jaj… drágám, nagyon ránk ijesztettél!
– Valamit motyog…
– e… z… a so… ez… a sor.. aa.. harm… dik… ez a sor a harmadik…
– Ez közel volt! Legközelebb már nem biztos, hogy sikerülni fog! Maradjon az oxigén még! Vigyázzanak erre a kutyára, egy igazi életmentő! Ugye, kutyus? – nézett a mentőtiszt kutyám hűséges tekintetébe. Csak az alakját láttam még homályosan.
– Mi a neve a kutyusnak? Gyere ide, cimbora, hadd simogassalak meg…
– Hero – mondta a feleségem könnyes szemekkel – Hero a neve…
Jócskán elmúlt éjfél, mire ágyba kerültem, ma ismét sikerült túltolnom a munkát. Hogy a napi stresszről lekapcsoljam gondolataimat, egy ideje kitaláltam magamnak egy módszert. Sőt, már rutinosan alkalmaztam. Képzeletben lemegyek egy lépcsőn. Le, egyre lejjebb. Megérkezem, karokat húzok le, hatástalanítva minden aktív gondolatot. Egyiket a másik után. Mintha leállítanék egy gépet. Végül a vészleállító gomb. Az egy nagy piros gomb. Probléma leáll.
Így történt ez most is, ágy és jöhet a „lépcső”… de most más történt. Talán nem vettem észre egy kart, és nem húztam le. A lépcsőn leérve nem a szokásos helyre jutottam. Egy Könyvtár várt lent. Bámulatosan szép! Nem is értettem, hogy kerülhettem ide. Tekintetem éppen csak körülért, mikor megszólalt egy ismeretlen, de barátságos gépi hang:
– Üdvözöllek újra, itt a Régi emlékek könyvtárában.
– Újra? – suttogtam magamban, hiszen soha nem jártam még itt.
– De jártál már! – szólalt meg, és válaszolt ki nem mondott kérdésemre a hang. – Csak főszabály szerint, ha elhagyod a Könyvtárat, törlődnek az itt szerzett emlékeid. Ez egy olyan hely, tudod!
– … ééés melyik könyvet olvastam utoljára, amikor itt jártam?
– „Előző életeim” a címe. Te írtad!
– Én írtam??? – kérdeztem döbbenten.
– Az itt lévő könyvek mindegyikét Te írtad!
Teljesen összezavarodtam. Mi ez a hely? Hogy kerülök ide? … és főképpen miért?
– Mutasd kérlek azt a könyvet, az utolsót.
A következő pillanatban már a Könyvtár egyik kényelmes szegletében ültem egy fotelben, kezemben a könyv, amit kértem. Izgatottan nyitottam ki a könyv borítóját. Nem szokványos könyv volt, mintha kézírással jegyzetelt volna bele valaki, éppen olyan csúnya, kissé olvashatatlan kézírással, mint az enyém.
– Ha megengeded, felolvasom. – szólt a hang, és megszólaltak az olvasott sorok – „Szia! Ha ezeket a sorokat olvasod, akkor újra itt vagy. Újra itt vagyok. Te, azaz én. Igen! Ez kicsit furcsa. Ez a hely maga a csoda. Egy menedék. Nézz körül egy pillanatra! Látod azokat a díszes ablakokat? Azok nem ablakok. Tükrök. Még nem javasolnám, hogy közelebbről megnézd őket, várj még kérlek. Ugyanis minden tükörben egy előző életed, egy előző tested láthatod. Igen. Tudom. Nagyon durva. Csak, ha felkészültél, akkor lépj közelebb.”
Éreztem, hogy a pulzusom emelkedik, abbahagytam az olvasást, és összecsaptam a könyv borítóját. Újra kinyitottam a könyvet, és tovább olvastam…
– „Legfontosabb, amit tudnod kell. Amikor a lélek elhagyja a testét, az aktuális testét, az egy elég kockázatos dolog. Csak rövid időre lehetséges. Kapaszkodj meg! Te most éppen elhagytad az aktuális testedet! Amikor a lélek visszamegy a testbe, olyan érzés, mintha esnél, zuhannál valahonnan, és a végén egy kis dobbanást érzékelsz, aprócska fájdalommal.”
Na neee… Hol egy tükör? Azonnal megnézem magam, gondoltam, és izgatottan léptem az egyik díszes ablakhoz. Egy gályarab nézett rám vissza jóságosan, szakadt ruhában, bilincsekkel. Ahogy fordultam, ő is fordult. Ha ez igaz, akkor most már értem, hogy miért nem szeretek se a csuklómon, se a bokámon semmilyen szoros ruhadarabot. Huu, ez hátborzongató. Lassan kezdtem emlékezni… A másik ablakhoz lépve egy lovag fürkészte tekintetem. A következőnél egy indián harcos, aztán egy tanár, egy színész… teljesen beleszédültem. Ekkorra már egyre erőteljesebb lett bennem az „AHA érzés”… Nézzük, mi van még itt, léptem közelebb a könyvekhez. Az udvarias gépi hang ismét megelőzött, még mielőtt kérdezhettem volna.
– Gyakorlatilag minden. Minden, ami TE vagy! Hibáid. Okulásaid. Fejlődésed! A könyvekben előző életeid, történetek, versek, novellák. Sőt! Van néhány haiku is, szamuráj is voltál egyik életedben.
– Hmmm… Ki vagy Te? Valami mesterséges intelligencia?
– Olyasmi. Mondjuk úgy, én vagyok a Könyvtárosod! Az itteni segítőd! Igazából engem is Te alkottál. Két élet között kicsit több időt szoktál itt tölteni.
– OK, tegyük fel, hogy ezek a könyvek itt mind a múltam. Különböző életeim. És mi van a jövővel? – kérdeztem, miközben szemem végigpásztázta a Könyvtár szegleteit, egy díszes pulpitushoz keresve az utat, s rajta egy hatalmas antik könyvet… Igen! Ott van!
– Már vártam ezt a kérdést! Igen. Igen, Ő az a SORSKÖNYV.
– A SORSKÖNYV!!! – szinte egyszerre mondtuk ki.
– A jövő egy változó, mint egy felhős égbolt. Vannak irányok, de mindig Te döntesz, melyiket választod. A jelent a múlt tapasztalásaiból építed. Bár nem emlékszel előző életeidre, mégis vannak láthatatlan lenyomatok, ahogyan a finom barázdák a tenyéren.
Lassan közelebb léptem a díszes pulpitushoz. Óvatos mozdulattal érintettem meg a SORSKÖNYV fedelét, majd mielőtt kinyitottam volna, megállt kezem a levegőben, ismerős volt ez az érzés. Már nem először csináltam. Lassan futott be egy gondolat a fejembe, mint egy érkező vonat az állomásra. Majd minden élesebb és tisztább lett.
– Még soha nem nyitottad ki!
– Tudom!
– … de most menned kellöööooo… – mondta a hang eltorzulva.
A következő pillanatban, mintha megnyílt volna alattam a talaj. Zuhanni kezdtem, majd egy kis szorító fájdalmat éreztem egész testemben és egy dobbanást.
Perceknek tűnt, de csak egy szempillantás lehetett.
Az íróasztalomnál, a forgószékemben riadtam fel. Huuh, mi volt ez? Elaludtam egy pillanatra. A monitoron egy be nem fejezett vers sorai, a hangszóróból halkan szólt a zene. A fürdőszobában a tükörben kicsit elidőzve néztem magam. Megint egy ősz hajszál, nyugtáztam.
Felgyűrtem bokámon és csuklómon a pizsamát, ahogy szoktam, és ágyba bújtam. Az ablakból fényesen ragyogtak be a csillagok. Becsuktam a szemem, majd … „lépcső”…
Robert Mygreen
A Könyvtár II. rész
– a harmadik sor –
Felgyűrtem bokámon és csuklómon a pizsamát, ahogy szoktam, és ágyba bújtam. Az ablakból fényesen ragyogtak be a csillagok. Becsuktam a szemem, majd… „lépcső”…
Egy Könyvtár várt lent. Bámulatosan szép! Nem is értettem, hogy kerülhettem ide. Tekintetem éppen csak körülért, mikor megszólalt egy ismeretlen, de barátságos gépi hang:
– Üdvözöllek újra, itt a Régi emlékek könyvtárában.
– Újra? – suttogtam magamban, hiszen soha nem jártam még itt.
– Azt hiszem, erre most nincs időnk! – szólalt meg ismét a hang – Ha most itt vagy, az azt jelenti, hogy már tudod a választ, amit kerestél!
– Miről beszélsz? Ki vagy te? És hol vagyok egyáltalán?
– Na jó! Gyorsítunk kicsit a dolgon, bár ez fájdalmas lehet kicsit. Mondom a feloldó kódot:
„Ez a vers három soros,
és rímtelen,
– …”ééés ez a sor a harmadik”
Szólaltam meg szinte önkéntelenül, és mint amikor felveszed az olvasószemüveged, és élessé válik minden, úgy tisztult ki tudatom, s töltődött be emlékezetembe minden emlék szinte egyszerre. Szinte szétfeszített az érzés. A Könyvtár… az életem… az eddigi életeim… mind. A kérdések és a válaszok. Az a válasz is, amire ebben az életben kerestem a választ. Megtaláltam, de még nem volt bátorságom szembesülni vele. Igen! Szembe kell néznem. Kicsit megszédültem.
– Kezdhetjük? – mondta kedvesen a könyvtáros.
– Hmm… Igen! Itt vagyok. Kezdjük.
– Ha feltehetnél három kérdést a Teremtőnek, mi lenne az a három kérdés?
– Az első biztosan az, hogy mi az élet igazi értelme? Aztán… Ki vagyok én? Mi a feladatom?
– Már tudod!
Lassan odaléptem az első ablak elé, ahol a gályarab korábbi énem tükröződött. Különös érzés volt. Kék szemét néztem. Egy tanító volt, hite miatt került egy hadihajóra. Eszméit soha nem adta fel. A gályán több bajtársa életét megmentette, végül felszabadították. Tanár és író lett. Szinte még érzem a sós tengervíz illatát.
A következő tükörben lovag énem. Markáns megjelenésű, de tekintetéből mégis melegség áradt. Páncélja kopott, fegyverzete hiányos. Arcán megannyi küzdelem apró hegei, vonásai mégis nemesek. Magányos hős volt ő. Legendákat meséltek róla a romos vára közeli falvakban. A határvidéket gyakran mentette meg a rablóktól és idegen betolakodóktól. Cserébe a falu lakosai időnként élelmet tettek le kosarakban a romos vár kapuja elé. Hmm… a kedvenc ló…
A törzséből kitagadott indián. Suhanó Árny volt a neve. Kék szeme miatt már gyerekként csúfolták a többiek. Kilógott a sorból. Csendes, visszahúzódó volt, keveset beszélt. Jelenléte szinte észrevétlen. Egyszer falujára egy óriási medve támadt, és ő valami különös képessége révén megbabonázta a medvét, aki engedelmeskedett neki, és elszaladt. A falu lakói megmenekültek ugyan, de a sámán tekintélyét féltve, nem nézte jó szemmel a dolgot. Elűzték a faluból a fiatal indiánt, azzal vádolva, hogy gonosz szellem lakik benne. Az öregek még évekig arról meséltek, Suhanó Árny most is itt van, és védi a falut.
– Kifutunk az időből! A régi életed lassan véglegesen zárul. Az új pedig ott vár. A kettő között nincs semmi!
– Tudom, de még van két tükör…
A gazdátlan szamuráj. Egy rónin. Ura árulás áldozata lett a klánok viszálya miatt. Amikor az udvart megtámadták, Ura parancsára az utolsó pillanatban kimenekítette az udvarból uralkodója, a daimyō lányát, hogy fennmaradhasson a családi vérvonal. Az ellenséges klán ura évekig kutatott utánuk, de nem találtak nyomukra. A lány és a rónin egymásba szerettek. A lány lemondott a családi névről és vagyonról. A rónin teljesítve ura utolsó parancsát élete végéig vigyázott a hegyekben szerelmére.
Fékezte bosszúvágyát, verseket és haikukat írt… hmmm…
– „jártam én már itt
hibáim újra élem –
ősz viszi hírét”… – motyogtam magamban.
– Menned kell! Nincs több időnk. Itt fogsz ragadni…
– Mindig is az idővel volt gondom! Csak még…
– Ha nem döntesz, itt ragadsz örökre. Kérlek! Szembesülnöd kell az utolsó kérdéssel. Már te magad is tudod a választ.
– Ki vagyok én? Ki vagyok? … Ki? … Egy MEGMENTŐ!
– Hmmm… tudtam! Tudtam! Most menj be azon az ajtón, vár a következő életed. Siess!
– Neeem… Vissza kell mennem! Vissza…
– Már késő! A tested már inaktív.
– Vissza kell mennem…… találkozunk még…….. tudod…… ez a sor a harmadikkkkk…
A következő pillanatban, mintha megnyílt volna alattam a talaj. Zuhanni kezdtem, majd egy kis szorító fájdalmat éreztem egész testemben és egy dobbanást. Majd ismét… éreztem, hogy mellkasom felemelkedik a talajról, és vissza… emberek vettek körül, és izgatott hangok…
– Figyelem! Próbáljuk újra! 3–2–1 töltés.
– Mindenki hátra!
– Defi!
– Oxigént! Gyorsan!
– Még nincs pulzus! Figyeld a monitort!
– Hány percnél tartunk?
– Három…
– Kezdjük újra!
– Hátra! Defi!
– Oxigén! … Ne add fel, cimbora! … ne add fel!
– ………………
– Visszajött! Visszajött… – szólt egy hang fölöttem. Meleg kezek igazgatták testemet. Résnyire nyílt szemem, és mint amikor felteszed a szemüveged, és lassan a homályosból élesedik a kép, kezdtem érzékelni a körülöttem állókat…
– Ez az!
– Jaj… drágám, nagyon ránk ijesztettél!
– Valamit motyog…
– e… z… a so… ez… a sor.. aa.. harm… dik… ez a sor a harmadik…
– Ez közel volt! Legközelebb már nem biztos, hogy sikerülni fog! Maradjon az oxigén még! Vigyázzanak erre a kutyára, egy igazi életmentő! Ugye, kutyus? – nézett a mentőtiszt kutyám hűséges tekintetébe. Csak az alakját láttam még homályosan.
– Mi a neve a kutyusnak? Gyere ide, cimbora, hadd simogassalak meg…
– Hero – mondta a feleségem könnyes szemekkel – Hero a neve…
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!
További hasonló novellák a Fantasy témából: