Fülemben suttog

Egy méretes kavicsot dobott a holtágba. Nagyot csobbant, majd szabályos köröket képzett a víz sötét, tükörsima felszínén, miután elmerült. Mindezt csak a Hold halványsárga fénye világította meg a forró nyári éjszakán.
Régóta ott ücsörgött az egyik parti padon, észre sem vette, hogy rásötétedett. A távolban békakuruttyolást hallott, és a part belső része felé pillantott. Egyetlen helyről szűrődött arra némi fény, ami szinte eltörpült a mindent körülölelő száraz sötétségben.
A régi fakocsmából származott, ami nem túl hivalkodóan, de várta vendégeit.
– Eljött az idő – nézett a kocsma felé, majd a fojtó meleg ellenére is megborzongott. Eljött az idő, amire már több mint két évtizede várt.
Akkor is hasonlóan perzselő napok voltak. Tombolt a nyár, amikor a kórussal kirándulni indultak. A kisbuszon beszorult a hőség, ám a kis gyerekcsapatot semmi nem gátolta abban, hogy jókedvűen dúdolgasson, énekelgessen. A Nap hiába égette kitartóan a bádogdobozszerű járművet, a kisiskolások vidáman töltötték az utazás óráit. Lá-lá-lá-lá.
A kilométerek fogytak, a gyerekek egyre felszabadultabbá váltak. Egyre lankásabb vidékre értek, már-már alig találkoztak más közlekedővel. A sofőr kitartóan küzdött a megváltozott domborzati viszonyokkal, amin a pokoli hőség sem segített. A gyerekek jókedve azonban nem zavarta, sőt, szinte érezte az áramló pozitív energiát, ami hátulról a busz elejébe szállt. A kis kórustagok ugyanis már tapsikoltak is, amikor egy-egy nagyobb dombot láttak, vagy éppen felhajtottak egyre. Lá-lá-lá-lá.
Hiába volt izzasztó hőség, vakító napfény és tömény, forró levegő, ez sem gátolta meg az önfeledt gyerekeket abban, hogy kieszeljenek valamilyen csínyt. Mivel hiába kiáltottak előre a sofőrnek, az nem reagált, csak fáradhatatlanul az utat nézte, elhatározták, hogy megviccelik. Egy ideig sutyorogtak, mivel is próbálkozzanak, míg egyikük kitalálta, hogy az a legvagányabb, aki menet közben a sofőr ölébe mer ülni. Hangos kuncogás tört ki az üléseken, amikor az egyik fiú felpattant, előreszaladt, és máris a sofőr combjára huppant. Pont az egyik éles kanyarban.
A busz úgy borult bele az árokba, mint az üres, lyukas konzervdoboz, amit a szél lefúj az asztal széléről. A vezető elvesztette uralmát a jármű felett, és nem bírta megfogni a félig kanyarodó kirándulójáratot.
A kilenc személy közül mindössze ketten élték túl a szerencsétlenséget. Hét hét–nyolc éves gyerek vesztette életét, a sofőr életveszélyes állapotban került kórházba. Csodával határos módon azonban egyvalaki szinte sértetlenül megúszta az árokba borulást. Éppen az, aki a csínyt kitervelte és elkövette.
A vizsgálatok hamar lezárultak, ugyanis a buszvezető szervezetében előző napi alkoholmaradványt találtak, így gyorsan kikiáltották bűnösnek. A túlélő kis srácot így nem is faggatták túlságosan. Egyébként sem nagyon válaszolt semmire, amit a baleset következményének tudtak be.
– Eljött az idő – ismételte meg, majd felállt a padról. Lassan sétálni kezdett a kocsma felé. Jól fog esni egy korsó hideg sör a forró éjszakán.
Azonban nem csak a hideg sör miatt szeretett volna betérni oda. Hosszú ideje szerette volna felkeresni az immár öreg sofőrt, a baleset másik túlélőjét. Szeretett volna tőle bocsánatot kérni, ugyanis miatta töltött hosszú börtönéveket rács mögött. Nyolcat, tízet és tizenkettőt is hallott, de igazából nem ez volt a fontos, hanem az, hogy végre levegye az öreg válláról a lelki terhet, amit lassan már egy negyed évszázada cipel miatta. Úgy tudja, a sofőr az eset után azonnal vállalta a felelősséget, és szó nélkül vonult börtönbe.
Sokáig kutatta az öreget, mire megtalálta, hol él jelenleg. Örömmel nyugtázta, hogy rátalált a helyre, és főleg arra a kocsmára, ahová esténként, éjszakánként járni szokott. Bízott benne, hogy ma éjszaka végre összefut vele.
Magabiztosan lépkedett a kiskocsma felé. Ahogy távolodott a sötét holtágtól, egyre halkabbá vált a békák éji éneke. Szívverése felerősödött, ahogy méterről méterre közelebb került a régóta keresett helyhez.
Látszólag magabiztosan, ám remegő kézzel nyitotta be a nyikorgó ajtót. Egyedül a kilincs tudta volna elárulni remegéséről, azonban a kilincs megőrizte a titkot.
Meglepetésére egyetlen vendég ücsörgött az egész térben. Az öreg.
Szíve már a nyakában dobogott. Eljött az idő.
Milyen furcsa. A sok év alatt kigondolta már, mit fog tenni, amikor immár felnőttként meglátja és megszólítja az öreget, most azonban tanácstalan volt. A pulthoz sétált, és kissé határozatlanul fordult a pultos lányhoz.
– Egy korsó sört szeretnék – kérte ki italát, majd készpénzért nyúlt a zsebébe.
Amíg a lány a habbal bíbelődött, erőt gyűjtött. Sikerülni fog.
– Köszönöm – markolta meg a teletöltött korsó fülét. A korsó oldala gyöngyözött, pont olyan lett a sör, amilyet kívánt.
Kimért léptekkel ballagott ahhoz az asztalhoz, ahol az öreg ült és a pipájával babrált. Jó néhány másodpercig ott állt, míg az egyáltalán felnézett. Összetalálkozott a tekintetük. A sofőr arca pontosan olyan volt, mint amilyennek képzelte: vékony, megtört és ráncos. Nem volt ráismerhetetlen, de messziről látszott, hogy alaposan megviselte az idő.
– Leülhetek, bátyám? – tette fel az óvatos kérdést.
Az öreg végigmérte, majd szívott egyet a pipájából. Hangjában kedvesség és elutasítás sem volt.
– Ülj.
Egy ideig némán fürkészték egymást. A helyzeten az sem segített, hogy jóval hűvösebb volt bent, mint kint.
– Eric vagyok – nyújtotta kezét a fiatalabb.
– Jameson – viszonozta kissé megkésve a bemutatkozást az öreg.
Eric nyelve hegyén rengeteg kérdés lökdösődött, de egyik sem hagyta el ajkait. Végigsimított szakállas állán, és csak annyi bukott ki belőle:
– Gondolom, nem emlékszik rám.
Az öreg kortyolt egyet a korsójából. Eric nem tudta kinézni, vajon mit ihat. Egyszerre volt szénsavas, mentes, átlátszó és rózsaszín.
Néhány pillanatig ismét síri csend lett, mire szűkszavúan válaszolt.
– Nem.
Idegőrlő másodpercek voltak ezek. Hiába volt hűvösebb, Eric érezte, ahogy ismét a hátához tapadt az ing.
– Volt egy baleset már majdnem huszonöt éve. Busszal… – tért rá a lényegre.
A vártnál hamarabb érkezett reakció.
– Volt.
Az öreg ismét nagyot szívott pipáján. A füsttől jellegzetes kocsmaszag alakult ki a zárt tér levegőjében.
– Nos, én vagyok az, aki még túlélte – vallotta be Eric.
Szíve a fülében dobolt, míg várta, mit mond az öreg. Számtalanszor lepörgette maga előtt a jelenetet, és azt, mire mit fog válaszolni, de arra, amit most Jameson mondott, arra a sok év alatt egyáltalán nem számított.
– Miért foglalkozol még azzal a históriával?
Eric nagyot nyelt. Hirtelen egyre élesebben ugrottak be neki az akkori képek: vakító napfény, őrült forróság, guruló busz, zöld dombok. S főként a sikító, majd vérben úszó, halott gyerekek arca, akiket ő fosztott meg idő előtt az élettől.
– Hogy miért? – ráncolta szemöldökét. – Mert az egyikünk bűnhődött, a másikunk nem. És pont az nem, akinek kellett volna.
Az öreg váratlanul elmosolyodott.
– Fiam, én éveket ültem emiatt. Túl vagyok rajta. Te vagy az, aki még egyáltalán gondolsz erre. És akkor azt mondod, én bűnhődtem, te nem?
– Magát ennyire hidegen hagyja? – csattant fel Eric. – Heten meghaltak, csak mi nem!
– Valami miatt okkal nem, fiam – vont mérleget az öreg. – Én már leültem, amit kellett. Hibáztam, de túl vagyok rajta.
– Nem maga hibázott – csapott le a pillanatra Eric. – Én okoztam az egészet. Nem emlékszik, mi történt? Az ölébe huppantam a semmiből!
Az öreg ismét ivott egy kortyot a löttyéből, és csak azután méltatta válaszra Ericet.
– Nem. Nem, de nincs is jelentősége – tűnődött el. – És most, fiam, azt tanácsolom, térj te is nyugovóra.
– Egy frászt! – kelt ki magából még jobban Eric, és dühében rávágott egyet az asztalra.
Felemelkedett székéből, az asztallapon támaszkodott. Azt se bánta volna, ha az egész kocsma őket bámulta volna. De mivel ketten voltak, ez nem fordult elő.
– Hogyan tud maga ennyire hidegvérrel erről beszélni? Emberek haltak meg, kisiskolás gyerekek!
Miután haragja elkeseredettségre váltott, megsemmisülten roskadt össze.
– A mai napig hallom őket. Most is, ahogy a kórus énekel. Itt, a fülemben suttog mind – mutatott két ujjával kicsivel a halántéka mögé. Úgy, ahogy az öngyilkosok szoktak a pisztoly csövével, miután eldöntik, hogy véget vetnek értelmetlennek tűnő életüknek.
– Nem tudom, maga hogy van vele, de az én fejemben az egész kórus itt van. Most is nekem suttognak. Egytől egyig hallom őket – vált szinte hisztérikussá. Lá-lá-lá-lá.
Nem így tervezte a találkozót, és azt sem gondolta, hogy ilyen hamar ennyire ki fog borulni.
Az öreg rezzenéstelen arccal nézett rá. Hol pipájára, hol a korsója mögül. Aztán meglepő módon szinte atyai tanácsot adott.
– Eddig azt gondoltam, fiam, hogy az én hibám volt. Egészen mostanáig. Most azt mondod, te vagy az. Jól figyelj arra, amit most mondok: mind a ketten hibásak vagyunk, engem bíztak meg azzal, hogy vigyázzak rátok. De ez már nem változtat semmin. Engedd el.
Eric képei egyre gyorsabbak és erősebbek lettek. Megállíthatatlanul társai halott, véres arcai jelentek meg előtte. Egyesével. Szelíd, élettelen gyermekarcok. Lá-lá-lá-lá.
– Tehát azt akarja nekem mondani, hogy meg tud nekem bocsátani? – kérdezte lehajtott fejjel. Minden erejét össze kellett szednie a cikázó emlékképek között, hogy egyáltalán meg tudjon szólalni. Úgy ült ott, mint egy vétkező kispolgár, aki a falubeli pap feloldozásától várja a felszabadulást.
– Záróra!
Hirtelen egy finom női tenyér ért remegő, verejtékes alkarjához. Riadtan nézett fel.
– Zárunk – mosolygott rá a pultos lány. – Itt az ideje hazamenned, szépfiú.
Eric tudatáig szinte el sem értek a szavak, mindenfelé az öreget kereste. Egyedül ült a fakocsmában.
– Hol van az öreg? – vetette oda a kérdést a lánynak. – Hová ment?
– Milyen öreg? – mosolygott zavarában a kiszolgáló.
– Az öreg, akivel itt beszéltem az előbb – vált ingerültté Eric. Éppen akkor szakította félbe ez a buta liba, amikor választ kapott volna. Élete legfontosabb kérdésére még mindig nem tudta a választ.
– Senki nem volt itt. Egyedül voltál – pislogott értetlenül a lány.
– Majd ezt épp te fogod bemesélni nekem! – ugrott fel a székből. – Még gyorsan utolérem kint!
Zaklatottan vágta be maga után a nyikorgó ajtót, és a sötétbe eredt.
A lány egy ideig némán nézte a becsapódott ajtót, majd elmosogatta a faasztalon maradt, ám még mindig hideg, üres korsót.