Egy öreg ölelése

Esőcseppektől duzzadó, sötétkék felhők lepték el az eget. A szél egyre erősebbé vált, érezhető volt, hogy hamarosan támadni fog mindent, ami az útjába kerül.
A nyári puszta eddigi meleg, száraz látképét egyik pillanatról a másikra eltüntette a közeledő vihar. Ahogy az első villámok végigszántották az égboltot, a kis fa riadtan kérdezte a nagyot:
– Most mi fog történni?
Soha nem látott még vihart.
– Mindjárt esik majd az eső az ég felől, és oldalról tombol a szél. Évente néhányszor kell átvészelnünk ilyet, aztán minden úgy lesz, mint azelőtt – válaszolt a nagy fa.
– Fájni fog? – riadt meg a kis fa.
– Ezt egy fa sem tudhatja előre – felelte komoran a nagy.
Ketten álltak a pusztában. A nagy fa terebélyes lombjával, vastag, kérges törzsével, kemény ágaival és sziklaszilárd gyökerével várta a vihart. A kicsi tőle nem messze növekedett. Szinte még csemete volt, s a nagy árnyéka rávetült.
Gyakran sustorogtak a saját nyelvükön egymás között.
– Meg tudsz védeni? – kért segítséget a kicsi. Nem tudta elképzelni, mi vár rá.
– Meg – nyugtatta meg a nagy.
Így is lett. A kis fa ámulattal nézte, ahogy a szél nekiront barátjának, azonban ő könnyedén kiállta a nem mindennapi próbát. Mozgott a lombja, hullottak a levelei, de láthatóan nem rázta meg különösen a külső erő és az eső sem. Miután elvonultak a sötétkék felhők, és kisütött a Nap, csakhamar valóban visszanyerte a puszta a régi mivoltát.
– Mindig meg fogsz védeni? – kérdezte derűsen a kis fa.
Örült, hogy egyiküknek sem esett bántódása, és örült, mert úgy érezte, mintha társa átölelte volna a legnehezebb pillanatokban.
– Nem – válaszolt kisvártatva a nagy.
A kis fa meglepődött.
– Miért?
Biztos haragszik rá, vagy megunta, hogy folyton kérdezősködik tőle.
– Mert én már öreg vagyok, kicsi barátom. Szinte napról napra érzem, hogy fogy az erőm.
– Neked? – csodálkozott a kis fa, és azt gondolta, csak a bolondját járatja vele a nagy. – Hiszen az árnyékod alatt temérdek ekkora fa elférne, mint én!
– Az lehet – adott igazat a nagy. – De neked még jóval azután is lesz árnyékod, amikor én már nem leszek.
– De… de – értetlenkedett a kis fa. – De még a legkisebb ágad is nagyobb, mint én vagyok!
– Majd neked is lehetnek ekkora ágaid. Sok idő áll még előtted – nyugtatgatta az öreg.
– Nekem sosem lesznek ekkora ágaim. És ilyen vastag törzsem és ilyen szilárd gyökerem sem – szomorkodott a kicsi.
– Amikor akkora voltam, mint te, én is ámulattal néztem a körülöttem lévő nagy, magas fákat, és ugyanazt gondoltam, mint amit most te.
– És ők hol vannak? – hűlt el a kis fa.
Nem értette, miért nem láthatja azokat a fákat, akiket egykor az a hatalmas barátja csodált, akit most ő csodál.
– Ott, ahová én is kerülök. És ahová minden fa kerül.
– És az hol van? – kíváncsiskodott tovább a kicsi.
– Azt egyikünk sem tudja pontosan, csak azt, hogy innen eltávozunk. És nem a törzsünk, az ágaink, a leveleink és a gyökerünk a fontos. Hanem a lelkünk.
– Tehát egyszer az én lelkem is eltávozik? – vált bússá a kis fa.
– Egyszer igen.
– De amíg itt leszel velem, addig megvédesz?
– Addig igen. Ameddig csak tudlak. De lehet, hogy az egyik pillanatban még kiállom a legvadabb vihart, aztán a másikban a leggyöngébb szellővel tovaszáll a lelkem.
– De ha nagy leszek, akkor én védelek meg téged! – tiltakozott a kis fa. Nem akarta elengedni az öreget.
– Az rajtam már nem segít. Viszont lesznek majd olyanok, mint most te, akiket majd megvédhetsz – biztatta.
A kis fa egy ideig csendben maradt, de töprengése nem maradt alább.
– És mi lesz, ha nekem mégsem lesznek akkora ágaim, mint neked?
– A világon semmi. És ha eléggé érett leszel, ez már nem is fog érdekelni.
– Honnan fogom tudni, hogy eléggé érett vagyok?
– Az érettség mindig utólag bizonyosodik be. Addig legfeljebb csak azt gondolhatod, hogy érett vagy.
Ismét szünet következett. Megint a kis fa törte meg a csendet.
– Egy fának csak a viharokat kell kiállnia?
– Nem – tette egyértelművé az öreg. – Tavasszal a kártevőket, nyáron a több hónapig tartó aszályt, ősszel a leveleink lehullását és télen a fagyokat is át kell vészelnünk. Mindig minden évszaknak megvannak a maga nehézségei. Mindegyik másként akar pusztítani, és mindig a legújabb tűnik a legborzalmasabbnak.
A kis fa egy jó ideig semmiről sem kérdezte az öreg barátját.
Azon a nyáron még több vihar is lesújtott rájuk, és az öreg kitartóan megvédte őt. Hiába fújt a szél, vert az eső és cikáztak a villámok, minden alkalommal érezte azt az ölelést, amit legelőször.
Ahogy cseperedett, már ő maga is egyre inkább látta társa korosodását. Az egykor dús lombkoronája gyérebb lett, ágai korhadtak, gyengévé váltak, és már egy kisebb szél is kárt okozott bennük. Néhány vihart, aszályt és fagyot ugyan még leküzdött, azonban pontosan úgy volt, ahogyan azon a nyári estén megjósolta: egyik pillanatról a másikra meghasadt, majd kidőlt. Gyökere kifordult a földből, és valahová tovaszállt a lelke.
Néhány év múlva már a kicsi lett a nagy fa, és úgy, ahogyan az öreg mondta, több kicsi bújt meg az árnyéka alatt.
Viharok jöttek, mentek, és mindig igyekezett úgy ölelni őket, ahogy az öreg vele tette.
Nem lett akkora, mint ő volt. Hasonló méretű, de ahogy visszagondolt, az öreg tekintélyesebbre nőtt nála. Egy idő után azonban ezt már egyáltalán nem bánta. Törzse, ágai, gyökere és lombja elegendő volt ahhoz, hogy megvédje a körülötte lévő kicsiket, és neki ez volt a legfontosabb. S ahogy ezt magában letisztázta, csak remélni tudta, hogy megközelítette az öreg által emlegetett érettséget.
Boldogsága azonban nem volt határtalan. Egyszer ugyanis az egyik kicsi megköszönte neki, hogy úgy öleli őket, hogy a legnagyobb villámok közepette is biztonságban érzik magukat.
Ezt ő sosem tette meg az öreggel. Nem mondott köszönetet, holott rengetegszer lett volna rá alkalma.
Sokszor volt bűntudata emiatt. Abban bízott, hogy az öreg lelke oda jutott, ahová szerette volna, s onnan látja, hogy létezése nem volt hiábavaló. Hisz barátja pontosan úgy öleli a kis csemetéket, ahogy ő ölelt a legnagyobb viharok idején.