Narioni túlélők - 1. Rész

A végtelen űr egyik rejtett galaxisában hirtelen megtört az évmilliárdokon át tartó sziklaszilárd csend. A Narion004-es bolygótól nem messze egy hatalmas, fenyegető kinézetű űrhajó jelent meg.

A fémbe öltözött monstrum falaiban érhálózathoz hasonló módon ágaztak szét az Echonuklear típusú vézna csövek, amelyekben kéken fénylő vérként csordogált a kvantumolaj. A hajtóművekben térhajlító kinetikus energia lángolt, a hajó szíveként pedig egy holomechanikus atommotor szolgált.

A jármű méretéhez képest csekély létszámú legénységgel rendelkezett. Mindössze három személy tartózkodott rajta. Ott volt Marlon Barns kapitány, a vén űrróka. Hatvanas éveiben járhatott már, feje szinte teljesen kopasz volt, amit egy ősz körszakállal kompenzált, és állandóan egy fekete kendőt viselt a nyakában. Sovány, langaléta alak volt, kék szemei pedig oly ridegen csillogtak, mintha a világ legnagyobb szörnyűségeit látták volna. Az űrhajó szerelője egy űrlény volt, akit csak Zakter néven szólítottak. Egészen humanoid megjelenést tudhatott magáénak, leszámítva négy smaragdzölden izzó szemét és szürke bőrét. Nagyon barátságos volt, az emberi nyelvet pedig tökéletesen értette. A kormányos munkakört egy harminc körüli nő töltötte be, akit Linda Starshotnak hívtak. Fakóbarna haját folyton copfban hordta, mélybarna szemeiben a kedvesség állandó lakó volt, és munkáját nagy gonddal végezte. Marlon őt tartotta a csapat lelkének. Végül, de nem utolsósorban ott volt Emma Nickson. Emma tizenöt évével a csapat legfiatalabb tagjaként volt jelen. Vöröses haja kontyba volt fogva, aranysárga szemei kíváncsian ragyogtak, és nyakában mindig egy kék sál lógott. A legrosszabb helyzetben is optimista maradt.

Marlon egy ideig némán figyelte a Nariont, majd határozottan megszólalt:
– Starshot, kezdje meg a leszállást!

Linda nem válaszolt, csak megfogta a botkormányt, és a Narion felé irányította az űrhajót. Emma és Zakter érdeklődve nézték, ahogyan a bolygó lassan egyre közelebb kerül hozzájuk, s mindketten elmosolyodtak.