Ca' Dario kastély – Árnyak a velencei márvány alatt

A tizenötödik század halk ködébe burkolózva, Velence ékköveként emelkedett ki a Canal Grande fodrai közül a Ca’ Dario kastély, Giovanni Darió emlékekkel rakott alkotása. Baljós hangulat lengi körbe, nappal is ugyanolyan borzongató, mint éjszaka. A kőpalota nem ölelt boldogságot soha – csak suttogott, sírt, és baljós végzeteket fújt a tulajdonosaira, mint a szél, amely mindig visszatalál az ablakon át. Talán a kövei is átkozottak lennének? Emlékezz: Olasz honban a méregkeverés és a fekete mágia a hétköznapok része volt.

Marieta – egy lélek tragédiája

Az építő leánya, Marieta – akit boldogságra teremtett a sors, de családi gyökerei úgy kapaszkodtak belé, hogy nem hagyták szárnyra kelni. Tipikusan tragikus élet: már születésekor rossz fényszögek és káráló vénasszonyok sötét jóslatai indítják el életútján. Gyermekkora árnyak között telik; az éjszaka nem nyugodt alvást hoz, hanem zaklatott gondolatokat.

Otthona rideg falai között a magány fészkelte be magát. Házassága sem volt menedék, csak a szokásos, láthatatlan láncok szövetsége. A vallás, amelynek menedéket kellett volna nyújtania, a végzetbe taszította: „Bűnben születtél, bűnben halsz.” – mint egy átok szavai, amelyeket évszázadok óta kőbe vésett az idő.

Fekete mágia árnya is körülölelte, egy asszony küldte – talán a férj szeretője. A középkor nyirkos sötétsége nem hagyott számára fényt. A Canal Grande vize viszi át a túlpartra. Velencében évszázadok óta szedi áldozatait a csatorna: ki önként, ki akarat ellenére zuhan bele. Marieta áldozata egyben szabadulás a sötétségből a fénybe.

Vincenzo Barbaro – a karma béklyója

Vincenzo, a férje – érdekből köt vele házasságot. Nyíltan vallotta: Marieta pénze és apósa hatalma volt az egyetlen indok. De a karma más utat szánt volna neki – egyedül, belső gazdagságban. Sorsa helyett az életet választja.

Szerelem nélküli együttélés, titkos szekták rituáléi, fekete mágia és a nyelv mérge – mind egy merénylet felé sodorta. Nem szeretett, csak birtokolt. Így távozott: egy világba, amit már ismerni vélt – az árnyak világába. Gyilkosai kiléte ismeretlen maradt. Bár... talán nem is keresték őket.

Lubbock Brown – a pénz börtönében

A XIX. század első felében Rowdon Lubbock Brown is belépett a kastély kapuján – és sosem jött ki onnan szabadon.

Az élet értelmét a pénzbe vetette, de tudás helyett csak hideg aranyat markolt. Korán elveszített egy férfi rokont, a gyász sosem csendesült benne. A szerelem, mely láng lehetett volna, csak parázs maradt – a nő, akit szeretett, csupán a vagyonáért vágyta. Megint a pénz, ami szerelmet tud hazudni, és mosoly mérgét szórni a gyanútlan áldozatra. A kastély áldozatai vagy reménytelenül szerettek, vagy egyáltalán nem tudtak.

Gyermekként a halált is megízlelte; ekkor még a sötétség urai megkegyelmeztek neki. Visszatér, hogy megtörje az átkot, de képtelen rá. Az arany csillogása elveszi az eszét. Szemeiben a korai őrület ver tanyát, ami végül a testét is kiköveteli. És a kor szava: „Aki gazdag, ne gondolkodjon – csak éljen.” Ez a megalkuvás hajtotta a vesztébe.

A kastély, amelyet birtokolt, elszívta lelkét – és ő, aki azt hitte, hogy uralja, végül nem maradt semmije. Nincstelen koldusként fejezte be. Nem messze találtak rá: kihűlt teste a szegények temetőjében végezte.

Ca’ Dario öröksége

E falak között titkok suttognak, a márvány alatt lépések visszhangzanak. Tulajdonosai, akik csak árnyként haladtak át élet és halál mezsgyéjén. Néha civakodnak – ki volt itt előbb – de mindig megbékélnek, amikor rájönnek: mindannyian vesztettek.

Velence gyöngye, a gyászos kastély, mely szép, de nem ártatlan – még ma is őrzi a múlt lélekfoszlányait. Kísérteties külseje ellentétben áll a belső gazdagság színeivel. Mindhiába.

Filippo Giordano delle Lanze gróf

Velence homályában lépked egy gróf, lelke olyan, mint egy törött porcelán. Filippo, aki bölcsességgel ölelte az életet, kifinomult szellem volt, de titkokkal nyomasztva – az identitás, amit nem szabadott kimondani. Még itt, ebben a látszólag szabad világban is bújkálnia kellett. Maszkok mögé rejtőzve, naponta hazudni a boldogságot. Egyetlen lélek sem ússza meg ezt zuhanás nélkül.

A barátságok csak látszatok voltak, a rang vonzotta őket, nem az ember. Ő pedig egyedül maradt, egy saját maga teremtette világban, hol a falak nem védtek, csak szétmállottak. Az anyagi világ démonai támadhattak rá. Elmúlása törvényszerű és szomorú. Halála előtt fogalmazta meg ars poeticáját: „A világ nem volt kegyes – de a tudásom, a szívem, az nem volt bűn.”

Raoul Blasich

A horvát tengerész két kézzel ragadta meg a reményt, az ellopott pénzt és az „Amerika-szagú” álmot. Az anyagi világ felfalta – lelke vajon merre kóborol? Rövid ideig tart a hatalom, amit jogtalanul birtokol. Talán az övé a legrövidebb élet.

Kit Lambert – a show utolsó jelenete

A színfalak mögött élt, fény és árnyék között szédülve – Kit Lambert. Hangos volt és öntelt, mint egy gonosz vihar, hol minden mozdulat dicsekvés, minden csend gyanú. A látszat köré épült az élete. Mondhatnád, hogy a vég kódolva volt. Talán így van, de utolsó szavai ennél többet mondanak:
„Én voltam az, akit mindenki ismerni akart – de senki sem értett.”

Az életet pörgette, mint kártyapaklit az asztalon – pénzt is, érzéseket is, mintha mind vásárra készülne. És mikor a vég bekopogtatott, nem tudtuk: betegség vagy egy titkos kéz okozta.

Egy hír, egy harag, egy lépcső – talán csak egy telefon volt a cél, talán valaki más volt lent. A kártya elhallgatott. Az élet pedig már nem adott új lapokat.

Fabrizio Ferrari

Ő nem félt az átoktól – a kastély csak falak és lehetőségek. Fabrizio gyakorlati ember, de a sors nem mindig egy üzleti terv szerint épül. Gyanús barátságok, homályos üzletek – minden megint a pénz körül forog. Mammon áldozatot követel, és Fabrizio megfizet, de ezt soha nem kérte volna.

Hibázik, a húga fizet meg érte.

Nicoletta Ferrari – az út vége

Az autó ott fekszik, mint egy megtört test, az árok ölében. Nicoletta – mezítelenül a mezőn, mint egy elhagyott gondolat. Nem tudni, mi történt, de az átok most már nem legenda, hanem suttogó valóság. Egy fiatal nő élete egy másik ember bűnéért ér véget. Temetése szinte tüntetés, Fabrizio nem is mehet az emberek közé. Van, amit még a forróvérű olaszok sem bocsátanak meg. Az életeddel azt teszel, amit akarsz – de ártatlant nem áldozhatsz fel.

…

A palota a Canal Grande partján márványba zárta a szívveréseket. Nem kívánkozik nevét felfedni az új lakó, hisz a falak maguk mesélnek. Nem ágyban, nem békében – a múlt tulajdonosai viharban távoztak. Hogy az ő élete hogyan folytatódik? Neve homályban marad, így szinte semmit nem tudunk róla. Csak a legfontosabbat: európai országból jött, nagyon gazdag, egyedül él.

Néha titokzatos látogatói vannak, akik az éj leple alatt jönnek és távoznak. A sötétség szárnyai alatt a csónakok hangtalan suhannak, majd egy szűk sikátor mélyén az utasok kiszállnak – és rejtély, hová mennek.

De vajon az átok a falakban lakik, vagy az emberek lelkében? A korábbi lakók – üzleti csatározások, mágikus játszmák és a pénz iránti mohóság rabjai – nem tanultak. A mostani sem lép ki a fénybe; pénze és hatalma nem mindig törvényes úton gyarapodott. De amíg nem jön a halál, és a csukott ablakok hallgatnak, addig az olasz nem kérdezősködik.

A háznak kisugárzása van – mint egy elfeledett dallamnak, amitől fázni kezd a lélek. Ha belépünk, és nem érezzük jól magunkat – az nem csak a vízerek jele. A lélek tudja: ez nem a mi helyünk.

Túl sok a megválaszolatlan kérdés, és az igazság újabb áldozatot követelne. A nagy csatorna annyi testet sodort ki a nyílt vízre, hogy megtelne velük egy temető. Legtöbbjük névtelen marad. A babonás olasz pedig keresztet vet, és tovább lép. A holtak a holtakkal, az élők az élőkkel.

És talán a legfontosabb tanulság: hinni kell önmagunknak, az ösztöneinknek – mert az igazság legtöbbször csendben suttog.