Nagymama virágai

A középkorú asszony egyik karján kosár lóg, másik kezével unokája, a kis szőke fürtös Niki kezét fogja. Szombat van, piacnap. Az asszony hetente eljár a piacra, általában friss zöldségért jön. Most, mivel elkezdődött a vakáció, s a kis Niki nála nyaral, együtt mennek vásárolni… Reggel fél nyolc van, de a standok előtt néhány helyen már sorban állnak az emberek.

– Mama, nem veszünk cseresznyét? – kérdezi a kislány, s rámutat a halomban álló piros gyümölcsre.
– Nem cseresznye ez, te lány, hanem meggy – felel a nagyi.
– Akkor vegyünk meggyet, jó?
– Jó. – A kofa azonnal méri is a kívánt mennyiséget.

Továbbmennek. A kosárban friss uborka, paradicsom, paprika, meg a meggy.
A zöldséges standok mögött a virágárusok kínálják szebbnél szebb portékájukat. Az asszonynak különösebben nem tetszenek a sokszor festékkel „felpumpált” virágok. A kislány viszont odavan örömében a sok színes virág láttán.

– Mama, vegyünk virágot is! – kiált fel lelkendezve, és rámutat a helyi virágkertészet természetellenes kék színűre festett virágaira.
– Veszünk virágot is, de előbb végignézzük, hol kapható a legszebb virág.

A virágos sor végén egy anyóka árulja virágait. Egy kannában a maradék négy csokor kerti virág. Az asszony rámutat a bordó kardvirágcsokorra, és megkérdezi:
– Mennyiért adja a kardvirágot?
– Két euró az ára… – válaszolja csöndben a néni.
– Mennyi? – kérdezi az asszony, mert nem hallotta, mit mondott a néni.

A néni megijedt, azt hitte, sokallják a két eurót, ezért így szólt:
– Ha sokallja az árát, elviheti egy ötvenért is.
– Dehogy sokallom, dehogy sokallom – felelte az asszony –, csak nem értettem, mennyit mondott először.
– Két eurót… – mondta a néni szemlesütve.

És akkor az asszony belenézett az anyóka szemébe, és hirtelen fél évszázaddal fiatalabbnak látta magát. Újból kislány volt, az a kislány, aki a nyári vakáció nagy részét vidéki nagymamájánál töltötte. Az a kislány, aki szombatonként a piacon árult a nagyival. A gyümölcsön kívül virágot is árultak, kerti virágot, szép csokrokba kötve. Volt ott minden: rózsa, margaréta, dália, oroszlánszáj (amit ők tátikának hívtak), és sok-sok rézvirág (amit akkoriban cíniának hívtak).

Az asszonyt elöntötte az a rég elfeledett érzés, amit a nagymamája mellett érzett gyerekkorában… Ránézett az anyókára, aztán a vödörre. Most vette csak észre, hogy a kardvirágon kívül milyen virágok vannak a vízben. Rózsa, margaréta, dália, tátika és sok-sok cínia. Ugyanazok a virágok, amik annak idején a nagymama kertjében is nyíltak…

– Elviszem az összes csokrot! – mondta az asszony.
– Az összeset? – kérdezte csodálkozva a nénike.
– Igen – válaszolta az asszony, közben nagyon ügyelt, nehogy könnyezni kezdjen… Hiába, az emlékek…
– Nyolc euró lesz, de így, ha elviszi mindet, elég lesz hat euró – mondta szelíden az anyóka.

Az asszony elővett egy tízest, odaadta a néninek, átvette a virágot, és elköszönt.
– Várjon, édeském, itt a visszajáró pénz! – kiáltott utána a néni.
– Tartsa csak meg, az a magáé…
– Hát… akkor nagyon szépen köszönöm, áldja meg az Isten a jóságáért! – hálálkodott az anyóka.
– Én köszönöm… – mondta az asszony, és kézen fogta kisunokáját, aki egész idő alatt ott szökdécselt mellette.

Elindultak hazafelé.
– Mama, miért ezeket a virágokat vetted meg? Azok a nagy kékek, amiket a sor elején árultak, sokkal szebbek voltak… – mondta a kislány.
– Nem érted te ezt, bogaram… – mondta az asszony, és gyorsan letörölte az arcán végigfolyó könnycseppeket…