A török nő…
Krivák-Móricz Ilona
1984-ben költözködtek be a házba. Éva a földszinten, Ilona a 3.-on kapott lakást.
Évának akkor még nem volt gyermeke. Ilonának ott volt Ági, 7 évesen. Nem sokára megszületett a földszinten Zsoltika.
Rövid házasság után Éva egyedül maradt.
Mind a két nőt lekötötte saját munkája, háztartása, gyermeknevelése. Egyik nap arra jött haza Ilona, hogy egy idegen férfit lát Éva oldalán. A férfi dús bajusza, erős fekete szálú haja és erősen kreol bőre hamar mutatta, hogy nem magyar. Törökországból járt ide, ha nem is nagy rendszerességgel. Majd egy nap véglegesen a házba költözött. Ilona élte a mindennapokat.
Hosszú idő elteltével a két nő összebarátkozott. Össze is jártak, sokat beszélgettek, még a köztük lévő 10 évnyi különbség sem volt akadály. Ilona nagy szeretettel segítette a fiatalabbat. Úgy tekintett Évára, mint a húgára. A kisfiút is nagyon megszerette, sokat játszott is vele.
Aztán Ilona megbetegedett, és leszázalékolták. Véglegesen itthon maradt. A háztartást vezette, és a maradék idejében olvasgatott, művelte magát. Nem telepedett senkire sem, nem akart senkinek akadály lenni. Ha volt rá idő, a két nő összejött egy kis beszélgetésre, vagy Éva kért valami ügyben tanácsot.
A nyáron Éva mindig több hónapot volt itthon. Mint óvónő dolgozott, és 2 hónap szabadságot kapott. Ilyenkor sokkal többet beszélgettek, és boldogan töltötték együtt az idejüket.
Egy alkalommal Mehmetről, az élettársról esett több szó. Törökországban volt egy felesége és több gyermeke. Itt, Pesten meg Évával élt.
Nem az én dolgom… gondolta Ilona.
Egy nap kopogtak Ilona ajtaján. Éva viharzott be az ajtón, kezében egy fényképpel.
– Nézd meg ezt a nőt! – mondta. – Azt hiszi, hogy a vetélytársam lehet???
Ilona elvette a képet, és merőn vizsgálni kezdte. Egy szomorú tekintetű nő nézett vissza rá. Arcát sötét kendő keretezte. A szemek a boldogtalanságról, a magányról, öt gyermek gondjáról meséltek. A nagyon szerény, egyszerű öltözet a tisztes szegénységet mutatta.
Nézte a nőt. Saját, hőn szeretett székely nagymamája jutott az eszébe.
– Nagyon sajnálom… – csupán ennyit tudott kipréselni a száján.
Tudta, nem ezt várja el Éva tőle. A már igen hiúvá vált pesti nő, akit a török elkényeztetett, magához rántotta a képet, és dúlva-fúlva kiviharzott a lakásból.
– Mit gondol? Most szidni fogok egy olyan nőt, aki semmiről sem tehet?? – mormolta maga elé Ilona. – NEM! Én erre soha sem lennék képes! Még abban az esetben sem, ha soha sem láttam, és nem is fogok vele találkozni az életben sem.
A két nő soha többé nem beszélgetett egymással.
Évának akkor még nem volt gyermeke. Ilonának ott volt Ági, 7 évesen. Nem sokára megszületett a földszinten Zsoltika.
Rövid házasság után Éva egyedül maradt.
Mind a két nőt lekötötte saját munkája, háztartása, gyermeknevelése. Egyik nap arra jött haza Ilona, hogy egy idegen férfit lát Éva oldalán. A férfi dús bajusza, erős fekete szálú haja és erősen kreol bőre hamar mutatta, hogy nem magyar. Törökországból járt ide, ha nem is nagy rendszerességgel. Majd egy nap véglegesen a házba költözött. Ilona élte a mindennapokat.
Hosszú idő elteltével a két nő összebarátkozott. Össze is jártak, sokat beszélgettek, még a köztük lévő 10 évnyi különbség sem volt akadály. Ilona nagy szeretettel segítette a fiatalabbat. Úgy tekintett Évára, mint a húgára. A kisfiút is nagyon megszerette, sokat játszott is vele.
Aztán Ilona megbetegedett, és leszázalékolták. Véglegesen itthon maradt. A háztartást vezette, és a maradék idejében olvasgatott, művelte magát. Nem telepedett senkire sem, nem akart senkinek akadály lenni. Ha volt rá idő, a két nő összejött egy kis beszélgetésre, vagy Éva kért valami ügyben tanácsot.
A nyáron Éva mindig több hónapot volt itthon. Mint óvónő dolgozott, és 2 hónap szabadságot kapott. Ilyenkor sokkal többet beszélgettek, és boldogan töltötték együtt az idejüket.
Egy alkalommal Mehmetről, az élettársról esett több szó. Törökországban volt egy felesége és több gyermeke. Itt, Pesten meg Évával élt.
Nem az én dolgom… gondolta Ilona.
Egy nap kopogtak Ilona ajtaján. Éva viharzott be az ajtón, kezében egy fényképpel.
– Nézd meg ezt a nőt! – mondta. – Azt hiszi, hogy a vetélytársam lehet???
Ilona elvette a képet, és merőn vizsgálni kezdte. Egy szomorú tekintetű nő nézett vissza rá. Arcát sötét kendő keretezte. A szemek a boldogtalanságról, a magányról, öt gyermek gondjáról meséltek. A nagyon szerény, egyszerű öltözet a tisztes szegénységet mutatta.
Nézte a nőt. Saját, hőn szeretett székely nagymamája jutott az eszébe.
– Nagyon sajnálom… – csupán ennyit tudott kipréselni a száján.
Tudta, nem ezt várja el Éva tőle. A már igen hiúvá vált pesti nő, akit a török elkényeztetett, magához rántotta a képet, és dúlva-fúlva kiviharzott a lakásból.
– Mit gondol? Most szidni fogok egy olyan nőt, aki semmiről sem tehet?? – mormolta maga elé Ilona. – NEM! Én erre soha sem lennék képes! Még abban az esetben sem, ha soha sem láttam, és nem is fogok vele találkozni az életben sem.
A két nő soha többé nem beszélgetett egymással.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!