A lebukás veszélye

A pompás régiségkereskedésben olyan volt, akár egy kisebbfajta hercegi palota az antik dolgoknak. Kígyózó csigalépcsővel lehetett feljutni a felső szintekre, ahol a ritka, meglehet több száz éves ritkaságok, kéziratok, kódexek és egyéb könyvek lapultak.

A hatvanas éveiben járó, nagy szódásszifon-szemüveget viselő, folyamatosan marcona tekintetű és gyanúsan mindenkit méregető aggastyán tulajdonos szúrós hiéna-szemeivel követte kíváncsi tekintetünket.

Az író tüstént átváltozott csintalan, minden újdonságra, szenzációra kiéhezett gyermekké, és szinte azonnal bevette magát a könyvek közé, míg gyönyörű felesége legalábbis egyelőre a kereskedés pénztáránál várakozott türelmesen, de azért még ő is nézelődött.

Óvatosan tenyerébe vett több kínai porcelánnak látszó másolatot is, és néhány Japánból származó szamurájbabát.

– Vigyázzon, kedves hölgyem, még a végén eltöri! – dorgálta meg barátságtalanul a tulaj, és már épp készült felemelkedni ülő helyzetéből, hogy a gyönyörű asszony hamvas kezei közül kiragadja az értékes babát.

– Elnézést kérek… bocsásson meg… – igyekezett mentegetőzni, bár így is lett volna néhány epés megjegyzése a tulajhoz, amiért így bánik a vevőivel.

– Miben segíthetek? – tette fel a kérdést a vénséges aggastyán valamivel később.

– Kicsit félek a kérdéstől, de hát ha az ember már itt van, felteszi, nem igaz?! – nézett rá kacsintva, cinkosan az asszony, mint aki nagy titkok tudója.

– Parancsoljon! Azért vagyok itt! – jegyezte meg kioktató hangon, érces hangjával az öreg.

A gyönyörű nő kicsit közelebb hajolt, és szándékosan lehalkította a hangját, míg író férje a helyiség hátsó részében vette szemügyre a könyveket.

– Nem tudom, hallott-e egy Török Milán nevű íróról, aki sajnos nemrég elhunyt, és a kézirathagyatékát elárverezték…

– Ó… vagy úgy… – az aggastyán rögtön érdeklődő kíváncsisággal kapta fel a tekintetét, mint akit bolha vagy más élősködő pióca csípett meg; felállt, levette nagy szemüvegét, hogy jobban megnézze magának a gyönyörű asszonyt, és alaposan végigmérte, kivel is lehet dolga. – Hát… kedves hölgyem… ha megbocsát… – azzal kutyafuttában máris hátragaloppozott enyhén sántító jobb lábával, és alaposan felforgatta a kereskedés raktárhelyiségének minden négyzetcentiméterét, abban bízva, hogy hátha talál valamit az adott íróra vonatkozóan.

Így is jó félórába biztosan beletelt, mire a bolt hátsó részéből előre vánszorgott az ósdi pénztárgéphez.

– Nos… sajnos semmi érdemi információt nem találtam az adott íróra vonatkozóan! – jelentette ki, mint aki máris megnyert egy háborút vagy kisebbfajta csetepatét. – És mondja csak, asszonyom? Milyen remekműveket írt az állítólagos nagy író?! – kezdett méregető, lekicsinylő kérdéseket feltenni az asszonynak, aki szemmel láthatóan egy csöppet sem rettent meg, kihúzta magát, és büszkén kezdte sorolni azon kötetcímeket, melyek – állítólag – még az író életében napvilágot láttak.

Az öreg aggastyán érdeklődését felkelthette, mert felkapta a régi nyomógombos telefonkészüléket, és máris tárcsázni kezdett, majd hevesen gesztikulálva és ordítozva, mintha zsibvásáron lenne, veszekedni kezdett egy másik emberrel, akit felhívott:

– …Jaj, ne szórakozzon, Takikám! Török Milán az író neve, és állítólag nemrég halt meg, és hatalmas árverésen keltek el értékes kötetei… tud róluk bármilyen bizalmas információt…? – várt néhány percet, majd amikor látszott grimaszos arcán, hogy nem jó híreket hall, inkább azonnal letette a kagylót.

– Hát… egyelőre se híre, se hamva… Valami azt súgja nekem, hogy talán a külföldi nyilvántartásban meg lehet… Várjon csak egy percet… – azzal lázas tárcsázásba kezdett megint, és igyekezett csekélyke türelmet erőltetni magára.

– Yes… no… The writer’s name: Milan Torok! Yes, please… Thank you, goodbye… – néhány angol udvarias szót szólt, majd újfent lerakta a kagylót, és kicsit bizalomkeltően nézett a fiatal asszonyra. – Úgy tűnik, külföldön már hallottak róla, és pontosan tudják, hogy kicsoda! – mintha saját maga akarta volna szavait igazolni saját maga előtt.

– Hát, ez valóban biztató hír! – a gyönyörű nő iparkodott palástolni kisebbfajta megdöbbenését.

Nem sokkal később visszatért az asszony író férje, aki mintha rejtőzködött volna a legtöbb ember elől; feleslegesen nem szeretett sokat beszélni.

– Csak hogy visszajöttél, drágám! A kedves tulajdonos azt mondja, hogy csupán külföldön hallottak Török Milánról! – közölte férjével a tényeket a nő, és mint egy védtelen, gyámolításra szoruló kis állat, védelmet keresve mellkasához bújt.

– Képzeld, édesem, sok fantasztikus könyvet találtam, viszont kicsit sokba kerülnek! – jegyezte meg a különc férfi, fél szemmel a boltosra sandítva.

– Hát igen! Tisztelt Uram! Sajnos muszáj volt emelnem az árakat, különben bezárhatnék! De remélem, azért csak talált magának valami hasznos olvasnivalót? – a tulajdonos aggastyán csupán most mérte tetőtől talpig részletesen fel a micisapkás, fehér ballonkabátot viselő, márványarcú férfit.

– Bocsásson meg, kedves uram, de maga annyira ismerős nekem, csak nem tudom hova tenni… – mélázott fennhangon.

– Igen! Tudtommal előbb-utóbb minden ember beleesik ebbe a gyerekes, primitív hibába – jegyezte meg ravaszkás mosolya kíséretében.

– Igen… tisztelt Uram! Mennyire igaza van!

Az író ravaszkás pillantása most gyönyörű feleségével találkozott. Úgy tűnt, mintha mindketten néma egyetértéssel, akárcsak vérbeli cinkosok, összekacsintottak volna.

A boltos hirtelen eltűnt üvegkalitkájában, és megint a bolt hátsó helyiségébe ment, csakhogy megnézzen valamit. Kinyitott egy ősréginek látszó irodalomtörténeti lexikonféleséget, melynek megsárgult lapjain írók fekete-fehér fényképei voltak. Pontosan a T-betűnél ütötte fel. A Török név mellett egy nyurga, akkor még huszas éveiben járó, hullámos hajú, gyermekarcú fiatalembert talált. Kicsit talán Weöres Sándorra is hasonlított, már ha az ember kicsit jobban megnézte.

Nem tudta eldönteni magában, hogy vajon a fiatalember arca megegyezik-e a sokat szenvedett író arcával, ezért úgy döntött, lexikonnal együtt tér vissza a pénztárhoz, és akkor majd kérdőre vonja.

– Bocsásson meg, kedves uram! Volna kedves megnézni ezt a fekete-fehér fényképet? – kérte szelíd, szolgai alázattal.

Az író feltette kissé kopottas, viseletes szemüvegét, és alaposan megnézte a régi, megsárgult fényképet, amin nyomot hagyott az idő.

– Ki lehet ez a jóképű fiatalember? – kérdezte az író szépséges feleségét, aki szintén alaposan megnézte a képet, de igyekeznie kellett türtőztetnie magát, hogy még véletlenül se leplezhesse le őszinte, romantikus érzelmeit.

– Ami igaz, az igaz! Régen legalább adtak az öltözködésre! – jegyezte meg humorosan a feleség.

– Én úgy vélem, kedves uram, hogy ez a fénykép Önt ábrázolja! Persze, ha számításba vesszük azt a cirka harminc-egynéhány évet, amit rányomott az élet – jegyezte meg tudálékosan a tulajdonos.

– Nos… hát… nem szeretnék Önnel vitatkozni! Távol áll tőlem a nézetkülönbségek radikális kinyilvánítása, de ezzel vitatkoznék! Amit Ön a képen lát, egy bizakodó, reménykedő, optimista fiatalember; aki viszont Ön előtt áll, sok vihart és tragédiát megélt öregember!

A tulajdonosnak tetszhetett az író filozófiai eszmefuttatása, mert megint hátrament a raktárba, és kihozott néhány verses és prózai kötetet. Pontosan azokat, melyeket az író néhány perccel ezelőtt olyan ügybuzgó kíváncsisággal kedvére lapozgatott.

– Szeretném, ha ezt elfogadná tőlem, tisztelt uram! – szó nélkül máris nagyméretű papírzacskót vett elő, és szinte boldogan nyújtotta át a megszeppent írónak a kötetcsomagot.

Az író biztos, ami biztos alapon rákérdezett:

– Mennyivel tartozom, kedves uram?

– Tisztelt uram! Ajándék lónak ne nézze a fogát! – jött a válasz, szintén hamiskás mosoly kíséretében.

– Nos… hát… köszönöm szépen… – nyújtotta ki orrmótlanul nagynak tűnő kezét, majd megszorította a tulaj kezét.

Felesége belekarolt az író karjába, kezükben a könyvcsomaggal, és mielőtt még távoztak volna az üzletből, az író jelentőségteljesen visszafordult a tulaj felé. Úgy tűnt, mint aki bizalmasan biccent, jelezve, hogy hálás azért, hogy a tulajdonos nem buktatta le.