Porban Gyalogló Életvonalak

Mert már széthulló vesszőfutásnak
tűnik a jelenidő is,
melyben élni kényszerültünk;
élünk bár kétségtelen,
de inkább közhasznú tehernek,
akiket sújtanak közüzemi számlák
éppen úgy, akárcsak adóterhek,
s az ember lázadozna,
míg csupán soványka léte kitart,
de mindhiába súlyos
terhekkel terhesülni látszik,
dac-vádszövetébe
egybeszabadott sors-jövőt kimérők;
mert senki sem kíváncsi
immár igazán rá:
vajon még mennyi porban
kell egy élethosszig,
mint alantos kígyó-ivadékoknak
csúszni-mászni?!

Vajon a Lét tényleges
peremén Valaki még
egyedül az emberre várakozik,
hogy együtt kelljenek át
elmúlásaik másvilág-folyóin?!
Sokan még csupán sejtik,
mikor anno a születésben
kihordozták a kisdedet
egy egész életnyi magányba,
még nem is tudhatták,
hogy lelke mélyén viselős lesz
a tudatos egyedüliség hatalmával.

– Voltak kik kaján,
vigyorgó örömökkel vizslatták
az átlag ember vesztét,
farkasok közt létezni
már önmagában is öngyilkosság;
tépett sebeiket nyaldosva
egész falka üldözött.

Mélyreszántó gond-barázda
a homlok egész redőzete,
mintha elfelejtett volna
szándékosan mosolyogni is.
Az ember most még bizton tudhatja:
gazban csupán csak
ritkán pusztulhatnak végleg
Lét-gyökerei a kicsinyes Létnek.

Mert az ember az anyaöltől
egészen a Halálig titkos,
láthatatlan karaván-utakon
át menetel, mintha
mindenünnen egyvégtében
kilátszana a néma cinkos-türelem,
mely már mindenki méltó társa;
kisstílű verebek cápafogsorú
macskákkal flörtölve cicázzak,
s miközben imitt-amott
azért még be kellene perelni
a pergamen-sárga paragrafusok
passzusait az egyszer átlag
is hamar rájöhet,
hogy neki sosem járt
külön kegyelem.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.