ÖSZTÖNÖK KOZMIKUS TUDAT-HASADÁSAI

Benső mélyen rejtező
nyughatatlanságom rendre rám talál,
mikor csak kuporgó
csapda-lelkem mélységeit megjárja;
sziszifuszi sziklaköveket
előbb könnyekké,
aztán igazgyöngyökké
metszi zsongó, kitartó munkával
a féltve őrzött
spleen-szagú egyetemes melankólia.

Felmorzsolni kész
kozmikus erők megannyi
milliárd ösztön-hasadása,
álmatlan méhrajként forgolódik
a megtépett, magára
hagyott galagonyabokor,
melyből rendre kiáltó
máglyákat raknak
agymosott idióták tábora.

Indulatok Zsivágói szélviharok
rendre megkötöznek,
el nem eresztenének,
mert most még derékig
állok tétován, sokszor
magatehetetlenül bevégezetlen
komisz dolgaimban,
s már nem puszta
cselekvés-tetteim
határoznak meg engem
– de sokkal inkább
a lelki ördög-görcsszerű rianások,
melyeket a kutya sem igen hall.

Koncentrált figyelemmel
napokat kötözök össze megint,
mint valami különös
koordináták visszhangjait,
hogy érezzem s tudhassam,
helyes irányba megyek.

Kiszanált vacakként lomtalanítom
magamból sokszor hasznavehetetlen
emlékeim súlyát,
melyek visszatérő rémálmaim
formájában kuporgó éjszakák
martjain még rendre megkísértenek:
önmagamat illene még
megtartanom foggal-körömmel,
mindent elbíró
szent tigris-akaratossággal,
míg csak lehet s míg
fogoly-testem
egyáltalán megengedi a burjánzó,
naponként cserélődő,
s elhasznált sejt-molekula
indák száguldó sztrádái.

Jó volna még élnem kicsit,
akár a végtelenbe tartó,
függetlenséget szomjazó szabad gondolat,
fehér csend ringatna csendesen,
akár az egy-Kedves,
ki még megígérhette,
hogy vár rám
túlpartok messzeségeiből.

Fekete-szemű fohászok
harangoznak búgó-méla
hangokon, míg kopaszodásnak
indult ortopéd-fejem felett
egy-egy Damoklész-kardpenge
sistergőn megpihen!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.