TÉTOVA LÁNYKÉRÉS

Egész nap idegesen járt-kelt. Tisztára mint valami idegbeteg vagy holdkóros, esetleg kóros álmatlanságban szenvedő.
Még szerencse, hogy a családban egyedül csak ő nem dohányzott, így nem kellett attól tartania, hogy telefüstöli jóformán az összes lakáshelyiséget, ahol a napszak folyamán megfordult.

„Mit csinálhatna?” – faggatta, vallatta önmagát. Elvégre, ha álmai nője megtudja, hogy gyerekkori autóbaleset nyomát viseli jobb térdkalácsa felett, és persze a változékony időben jócskán sántikálva szokott járni, a végén még képes azt hinni, hogy micsoda egy lesajnált, lepusztult nyomorékkal került össze! – minél jobban törte a fejét agya fogaskerekei között, annál inkább képtelennek látszott bármilyen elfogadható megoldást találnia.

Úgy tűnt, a családban mindig is ő volt a Kunta-Kinte-földönkívüli, a szánalmas fekete bárány ivadék, aki épp hogy csak benézett a családba, és kicsit olyasféle átutazó vendégféleségként kezelték az évek múlásával.

– Most nézz magadra, te szerencsétlen kölyök! A cipőfűződet sem tudtad egyedül megkötni! – bosszankodott idegeskedő öregje. – Hogy lesz majd neked így családod?! – ordított bele az arcába dühöngve.

Így sem kaphatott túl sok önbizalmat, és ez kihatott harminchárom és fél éves szülő-gyerek kapcsolatukra, ami apja halálával sem szűnhetett meg teljes körűen és igazán.

Mintha folyamatosan sajátságos függőségi helyzet állt volna fenn, amit sehogy sem volt képes elrendezni vagy kezelni.

„Vajon Maya ettől még szeretni fogja, és nem hagyja el?!” – idegeskedéséből egy telefonhívás riasztotta fel. Vérvételre kellett mennie, pedig halálosan rettegett az átkozott injekciós tűktől és mindenféle orvosi eszköztől. Ha csak arra gondolt, hogy gyerekként állandóan kórházból ki-be járkáltak gyengülő immunrendszere miatt, és a bohócoknak bizony-bizony átkozottul kemény diónak bizonyult őt megvigasztalni, mintha az emlékei és az édes-bús nosztalgia váratlan módon kicsit meg is szépítette volna benne múltjának visszavonhatatlan tényeit.

A fizikális sebeket idővel csak-csak megszokja az ember, hiszen különösképp nincs is más választása. Ellentétben a lelki sebekkel és rigolyákkal, mert azok szó szerint rátelepszenek, és olyanná válnak, akár a vérszívó piócák, amelyek válsággal kizsigerelik az ember szervezetét, ha kellően nem vigyáz.

Újra végigsimította időközben már csak egy vastag sebészeti vonallá préselődött műtéti sebhelyét a jobb térdkalácsa fölött, és valahogy részévé vált, odatartozónak érezte.

Így közel a negyvenhez sem volt könnyű számot vetnie, mint valami bölcs filozófus az életével.

„Vajon merre tarthat a kapcsolatuk Mayával? Vajon Maya szeretne gyerekeket, és vajon őt fogja-e választani?” – csupa-csupa egyszerű, mégis összetett kérdés, amelyre nem is lehetséges kapásból válaszolni.

Váratlanul keserű, fémes ízt érzett a szájában, amitől – legalábbis egyelőre – hányingere lett, görcsölni kezdett a gyomra.

„Talán gyomoridegesség?” – vonta le a következtetést.

Mindig a váratlan izgalmaktól alakult ki benne ez az érzés, mint amikor az ember hirtelen bepánikol, és képtelen választási lehetőségeket találni. Elővett egy kis szódabikarbónát, és enyhén meleg vízzel elkeverve megitta. Valahogy ez most jólesett, és segített is megőrizni gondolkodását.

Váratlanul berohant a téglalap méretű hálószobába, ahol még mindig a gyerekkori egyszemélyes priccságyon szeretett feküdni, mert az némiképp azért mégiscsak jobban kiegyenesítette a ferdülésgyanús gerincét.

Az asztalfiókban őrizgette féltett kincsei módján az iskolai tablóképeit.

Ránézett a bizonytalanul, tétován a lencsébe bámuló, kisírt szemű fiúra, aki talán mindig is volt, majd összehasonlította az egyetemi társasági fényképpel, ahol díszes, szépséges hölgykoszorúban egy lány belekarol; mindketten elfogódottan, szerelmes szégyenlősséggel mosolyognak a kamerába, majd egymásra. Úgy tűnhet, nincs is náluk boldogabb, harmonikusabb, elégedettebb szerelmespár az egyetem kicsi berkeiben – vagy mégse?!

Aztán váratlanul egyik pillanatról a másikra mindennek vége lett, amikor nem sokkal a diplomaosztó után barátnője közölte vele, hogy soha többé nem akarja látni!

Ő viszont mégis útra kelt, és egyik unokatestvérét kérte fel, hogy jogsi híján vigye el őt a balassagyarmati templomhoz, ahol exe egy másik férfi oldalán kimondta a boldogító igent.

Valósággal fejvesztett kapkodással ugrott ki a még járó miniteherautóból, és veszettül futni kezdett a meghitt domboldalon, ahonnan látni lehetett a templomot és persze a hangyabolyként zsongó násznépet.

A kisebb lelki összeomlást viszont így sem sikerült kikerülni, sem kordában tartani. Ettől kezdve kínzó próbatétellé változtak a rendszerint szürke és unalmas hétköznapok.

Csupán hálni járt belé a megkeseredett lélek, amíg nem találkozott Mayával, aki tökéletes lelkitársnak bizonyult, mert tiszteletben tartotta legféltettebb, benső érzéseit, és sosem akarta őt kényszerűségből megváltoztatni. Elfogadta olyan hóbortos különc embernek, amilyen talán mindig is volt.

„A franc egye meg már az egészet!” – bosszankodott, mert világ életében kisebbfajta büszkeséget érzett afelett, hogy mindenhova pontos időben érkezett, tehát senkinek sem rabolta feleslegesen az idejét. Talán jó lenne, ha beugrana a virágoshoz, és venne egy kisebb csokor tulipánt (Maya egyik kedvenc virágát) vagy egy Merci-desszertet, csakhogy ne menjen üres kézzel, mert az annyira vérciki.

Hirtelen ötlettől vezérelve gondol egyet, és egy ékszerboltnál száll le a buszról. Tétován csönget hármat, mire egy tolószékkel közlekedő, idősebb, szemüveges öregúr nyit ajtót, és kedvesen betessékeli.

– Ö… jó napot kívánok… kérem szépen, jegygyűrűféleséget szeretnék… – szabadkozik, miközben totálisan az öregember barázdás, fonnyadt arcára koncentrál, hogy megfejthesse annak lélektani reakcióit.

Az öregember tetőtől talpig tüzetesen végigméri, gyanúsan méricskéli. Nem tudni, hogy vajon a kérdés hallatán-e, vagy fizikai megjelenése miatt, amely ordít a „nincs magának annyi pénze” kifejezéstől.

– Tessék parancsolni, tisztelt uram! Itt láthatja a vitrinben a legszebb kollekciókat. – azzal göcsörtös, májfoltos, kissé reszketeg kezeivel máris kivesz egy közepes méretű fekete színű tálcát, amelyen vakító fényekkel szikráznak a legkáprázatosabb drágaköves ékszerek, amelyeket az ember valaha is látott.

Hirtelen gondolkodóba esik, és fejszámolást végez agyában.

„Miből fogja ezt kifizetni, hiszen a mostani világban egy jegygyűrű bizony-bizony méregdrága mulatság!” – mégis szinte kapásból kiszúr a díszes karikagyűrű-kompániából egy szerény, de annál mutatósabb fehéraranyszínű gyűrűt, amely mintha a többitől teljesen elhagyatva árválkodna az egyik sor legszélén. Mintha senkinek sem kellene.

– Azt szeretném megtekinteni… – kéri tétován, halk hangon. Egyáltalán nem úgy fest, mint a legtöbb határozott kiállású férfi, akinek nősülési szándéka van.

– Természetesen, kedves uram! – húzza elő a gyönyörű kis ékszert az öreg, és már mutatja is hüvelyk- és mutatóujja között félúton egyensúlyozva, hogy el ne törje.

Idegesen, frusztráltan veszi elő zakója zsebéből viseletes, kopottas pénztárcáját, miközben szaporán föl-le ugrándozásba kezd pulzusa, és egyre erősebben izzad homloka is.

– Mennyivel tartozom? – kérdezi kétségbeesetten, mint aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy úgysem tudja kifizetni, mert se nem üzletember, se nem gazdag.

– De hát, kedves uram, még nem is ejtettünk szót ennek a különleges ékszernek az egyedi tulajdonságairól… – szabadkozik bizalmaskodva az öreg, majd tetszetős, kibélelt, aprócska dobozkába rakja bele a gyűrűt, mert – meglehet – titkon ő is érzi, hogy ennek a kivételesen különleges napnak mindenképp fantasztikusan kell sikerülnie.

– Ö… én nem is tudom, hogy… mit mondhatnék…? – nem találja a szavakat, mintha lefagyott volna ott nyomban a nyelve.

– Amennyiben a mérettel van gond, másnap visszajönnek ide, és megoldjuk a problémát! – mosolyog bizalmasan, mint egy barát, aki hihetetlen sokat segített, és még nagyobb szolgálatot tett.

Valósággal megrészegülten lép ki az ékszerüzletből a legfontosabb kinccsel zakója zsebében, és úgy kel át a fél városon, mintha egy titkosügynök vagy James Bond volna, aki szigorúan titkos küldetésben van, hihetetlen nagy nyomás alatt áll.

Az irodaház épülete mintha birtokolná a főváros neodizájnnal megfűszerezett díszleteit. Egyszerre hódító, impozáns, és mintha az üzleti szféra hatalmának jelképe is lenne egy személyben.

Üvegezett forgóajtón át vezet az út a recepcióig, ahol máris két marcona izomkolosszusba ütközik, akik rögtön faggatni kezdik, hogy kiféle-miféle, illetve hogy kit keres.

– Mayához jöttem… – feleli megint csak halkan.

A két benga állatőr magában röhög, majd a segítőkészebb felszól a központi telefonon az egyik irodahelyiségbe. Tizenöt perc múlva kerül elő Maya sugárzóan gyönyörű kosztümben, félig hivatalosnak látszó minőségben, ám amikor megpillantja élete párját és a férfi különös arckifejezését, egyre kíváncsibb lesz.

– Szia, drága! Csak nem történt valami baj?! – kérdezi aggódó hangon, és sugárzó, közvetlen őzikeszemével maga a titokzatos, különleges egzotikum.

– Ö… szeretnék négyszem közt… mondani valamit… – hebegi a férfi. Érződik hangján a frusztrált feszélyezettség mellett valami titkos érzés, amit Maya is azonnal megérez.

– Persze, természetesen! – mindketten felállnak, és a hölgy int az egyik őrnek, hogy a férfit nyugodtan beengedheti a biztonsági kapun.

Felmennek az egyik meglepően tágas, komfortos irodai tárgyalóba, ahol a férfi kissé közhelyesen, hétköznapi teatralitással fél térdre ereszkedik, majd benyúl zakója zsebébe, és mintha felbecsülhetetlen kincset vagy ereklyét dédelgetne, előveszi a finoman megmunkált kis dobozt.

– Hó, hó! Várjunk egy percet, drágám! Ugye ez most nem a kandi kamera, mert akkor világgá megyek tüstént?! – kiált fel elragadott meglepetésében Maya, és a boldog megilletődöttségében összevissza kezd beszélni mindenfélét.

– Volna kedved velem megosztani az életed… – hebegi a másik félszeg, kisfiús modorossággal.

Maya is letérdel hozzá, elveszi a dobozkát, amit maguk mellé tesz, majd mindketten szerelmesen átölelik egymást, és mindketten érzik és tudják, hogy ez a kapcsolat igenis tart valahova!

Valamivel később a férfi óvatos gyengédséggel igyekszik felhúzni élete párjának gyűrűsujjára az elegáns kis ékszert, és bár Mayának nem szokása, de egy jelentős könnycsepp kezd fényleni álomgyönyörűséges, meghatott arcán.