KÖZÖMBÖS IDŐTLENSÉG

Magad sem vagy s lehet
immár totál független;
alantos, aprócska féreg
utat vág húsodba is,
akár valami fertőző betegség,
kétségbeesett, álszent próbálkozás,
hogy bármin is méltó mód
változtass, szárnyaszegett vad
ösztönkapirgálások
egész értelmetlen,
szánalmas sorozata;
szívedről előbb-utóbb
még csak-csak leválik
csöndes egykedvűséggel
a morzsányi rög,
mely erek hálózatát
akadályozza mázsás
sziszifuszi szikláival,
hogy életed még legalább
húsz-harminc másodpercig
meghosszabbítsd.

Percekként meglibben
fejed felett a mulandóság tartós,
kikezdhetetlen Maya-fátyla.

Időtlenségek teszik
érdektelenné az életet is,
melyet nem lehet elég
minden egyes nap újra elkezdeni,
mert titkon már minden
az önző tested reflexe marad,
hétköznapi szimultán.

Levedlett, élettelen szamárbőrként
bőröd pórusai is megérzik a sablont,
a felszínes exhibicionizmus rákfenéjét.
Mintha már egy soványka
életen át ott lihegne
a nyakadban nem csak
a Hóhér-halál, de a magány-tudat is,
hogy senkire sem számíthatsz,
csupán csak önmagadra.

Térdfájás, kínzó aranyér,
kiadós koleszterinbomba,
hogy eluralkodtak életed felett;
téged elválasztó Idő közegéből
tán még lehajol hozzád
egy segítőszándékú kéz,
hogy idejekorán felsegítsen,
mert kirakatokból néz vissza
rád egy ősz,
aggastyán örök-gyermek.

Alvilágias visszhangzó
sötétből majd kezdetét
veszi valami titkos,
benső zuhanás,
melyet tán egyedül csupán
csak te magad érthetsz;
dzsungel, aszott Nirvána-sivatag
talány már maga a lét is,
melyet jó volna végleg megfejteni,
hogy tudd s értsd, mi
a feladatod s dolgod itt!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.