Ott vagyok, ahol lennem kell – monológ

Ott vagyok… ahol lennem kell. Még akkor is, ha ez a mondat most a legnehezebb, amit kimondhatok. Ha te is így érzed – már ketten vagyunk. És ez már elég ahhoz, hogy az igazság dörömbölve kérjen utat magának.
Visszacsatolok. Tényleg így kell lennie? Vagy csak rossz szögből nézem a képet, amit magamról festettem?
Ha benned is elindul egy gondolat – akkor már hiábavaló volt, hogy elmondtam. Látszólag minden stimmel. Családi ház egy nyugodt környéken, az udvaron rügyeznek a fák, az ég olykor kék és tiszta. De mindez csak elvileg. A ház túl nagy lett, a nagylány már új helyen él – szerencsére ott, ahol boldog lehet.
Nekem pedig már a takarítás jut eszembe, hanem a fáradt díszletek és az üres nézőtér. Az évenkénti összejövetelek elmaradnak, mert már kevesen vagyunk. Ismerem minden sarkát a háznak, az emlékek is csak néznek rám – unottan, mint a régi barátok, akiknek már nincs mit mondani.
Elmennék – a ház és az emlékek miatt. Pont az emlékek nélkül. Mert amit itt hagyok, az már én vagyok – csak lenyomat egy korábbi életemről. Várakozom. Hiszem, hogy jön a vevő. Pont abban a pillanatban, amikor neki és nekem is a legjobb lesz. Ő épít tovább, én haladok másfelé. Mert új idők érkeznek. Neki is. Nekem is.
Ez a hit tart életben. Önmagamba vetett bizalom és a világ halk visszajelzései, hogy jó irányba megyek. Könnyű út ez. Nehéz, fáradt, mégis méltó. Ennél kegyetlenebb már csak a damaszkuszi ébredés – de az másé volt. Én kértem csodát, csak a csendes felismerést.
Mi is a kérdés? Quo vadis? Tudom.
A látható út előttem van, a belső – még homályos. Hiszen minden nap új tanítás, új mozdulat, új visszaigazolás. Honnan is indultunk? Hogy mennék… ha mehetnék. Hogy az idő itt és most lejárt. És már félek. Mert a bizonytalan jobb, mint a megszokott, ha az már emel.
Évek türelme gyűlt össze – most robban. Ha az út mozdul, menj.
Ne nézz vissza – se haraggal, se közömbösen, se derűsen. Sehogy. Csak előre. A lépéseid számítanak. Az ösvény nyílik. Most ez a dolgod.
Quo vadis? Előre.
Egy új megálló felé. A változás az egyetlen dolog, ami túlélővé tesz minket a földi mindennapokban. Csak a nehézségeket kell túlélni – hanem a csodákat is. Mert amikor jön, már ott az ego: „Megérdemlem?” „Mit fizetek érte?”
Semmi sincs ingyen. A fizetség: a megtett út, a buktatók, a zsákutcák, a sebek és az, hogy még mindig érzed: valami hátravan. Méltósággal akarom befejezni. Fanfárokkal. Csak úgy, hogy kelljen visszanézni, és azt mondani: „Másként kellett volna.”