A múlt dallama

Amikor Arnold először belépett a régi villába, különös érzés futott végig rajta, mintha valaki figyelné a félhomályból. A levegőben por kavargott és valami nehéz, ódon illat terjengett. A házat egy távoli rokonától örökölte, akit igazából alig ismert. Szüleit korán elveszítette, árvaházban nőtt fel és csak halványan emlékezett arra a nagybácsira, aki néha meglátogatta, de mindig csak rövid időre maradt. Mindig hozott egy kis csomagot, átadta, megkérdezte, hogy van, aztán már ment is. A csomagban mindig egy könyv és egy szelet sütemény lapult. Aztán egyszer csak elmaradtak a látogatások, és mostanáig semmit sem hallott róla.
A nappaliban sorra húzogatta le a poros takarókat a régi bútorokról, és szemügyre vette őket. Utolsónak a szoba távolabbi sarkában álló valami maradt. A terítő alatt egy kis, rozzant asztalkát és rajta egy régi, kopott lemezjátszót talált. Arnold óvatosan felnyitotta a fedelét. Egy lemez is feküdt rajta. Lefújta róla a port, és kibetűzte a halvány címkét: Liszt Ferenc – Szerelmi álmok.
Megkereste a vezetéket, bedugta a csatlakozóba, majd megnyomta az indítógombot. Meglepődve látta, hogy a régi lemezjátszó életre kel, forogni kezd, mintha csak erre a pillanatra várt volna. A tű sercegve ért a bakelithez, majd megszólalt a dallam. Lágy volt, mégis lüktető, mint egy régi film képkockái. Arnold lehunyta a szemét. Ismét úgy érezte, nincs egyedül.
A szoba sarkában fényfoszlányok jelentek meg. Először csak derengés, aztán lassan egy női alak körvonalai rajzolódtak ki. Az ablaknál állt, kezében egy régi, bőrkötéses könyvvel. Haja finoman megmozdult, mintha a huzat lebbentené meg — pedig a szobában a levegő mozdulatlan volt. Ahogy a fényalak tekintete találkozott az övével, Arnold mellkasában valami régi, eltemetett fájdalom mozdult meg. Nem a ház múltja nézett rá — hanem az övé. Aztán ahogy a dallam elhalt, a jelenés is szertefoszlott.
Arnold nem tudta álmodott-e. De másnap újra visszatért. És harmadnap is.
A harmadik napon azonban nem állt meg a nappaliban. Valami vonzotta a ház mélye felé. Egy ajtóra lelt, amelyet eddig mintha eltakart volna a félhomály és nem vett észre. A kilincs hideg volt, mintha évtizedek óta nem érintette volna senki. Amikor kinyitotta, elakadt a lélegzete.
A kör alakú szoba egy könyvtárt rejtett, polcokkal a falak mentén, és csigalépcső kanyargott felfelé egészen a kupoláig. A kupola ólomüvegén keresztül színes fényfoltok hullottak a padlóra. A könyvek illata a régmúlt idők csendjét idézte meg.
Arnold végigsimította egy könyv gerincét, majd levette a polcról. A könyv magától kinyílt a kezében. Benne egy kézzel írt kotta lapult, ugyanazzal a címmel, mint a bakelitlemez: Liszt Ferenc – Szerelmi álmok. Mellette egy régi fénykép: rajta egy férfi és egy nő állt, de az arcuk elmosódott, felismerhetetlen volt, mintha a fénykép nem akarná megmutatni.
A kotta szélén apró, női kézírással egy mondat állt: A zene felidézi bennünk azt, amit rég elfeledettnek hittünk.
Arnold megborzongott. Úgy érezte, hogy a könyvtár nem csupán tudást őrzi — hanem valamit belőle is. A dallamok nem a ház múltját idézték fel, hanem az ő eltemetett emlékeit. Ahogy a polcok között járkált, úgy érezte mintha minden kötet egy-egy darabot rejtene abból, amit valaha érzett, de aztán mélyen magába temetett: azt a fájdalmat, amikor élete szerelme elhagyta, és a biztos anyagi hátteret választotta helyette.
Visszament a nappaliba, és újra elindította a lemezt.
A fényalak most tisztábban rajzolódott ki, mint valaha. A nő tekintete egyenesen rászegeződött. Arnoldban felvillant egy régi emlék: a folyópart nyári fénye, a lány nevetése, egy csók, amely után azt hitte, minden rendben lesz. Aztán a kép szertefoszlott. Akkor értette meg, hogy a látomás nem a ház múltjából jött elő. Nem egy idegen volt. Hanem az ő ifjúkori vesztesége — a beteljesületlen szerelem, amely összetörte a szívét.
A lemezjátszó sem a régi villa emlékeit játszotta vissza, hanem az ő elfojtott történetét idézte fel.
A zene utolsó akkordjai is elhaltak. A fényalak lassan szertefoszlott.
Arnold visszament a könyvtárba. Felment a csigalépcsőn. A kupola alatt egyetlen üres polc állt. Mintha ez a polc az ő történetének lenne fenntartva — annak, amelyet a lemezjátszó hangja idézett fel benne. Arnold hosszú ideig nézte a polcot, mintha várna valamire.
Aztán megfordult, lejött a csigalépcsőn, keresztülvágott a házon, és kilépett a verandára. A levegő friss volt, a hajnal első fényei lassan kúsztak fel az égre. Arnold fázósan megrázkódott, begombolta a kabátját, mély levegőt vett és elindult.
A zene elnémult, de benne a régi történet tovább pörgött.