Fekete angyal /Eszmi hazatér/

A hold ragyogó fénye bevilágította a várost. A tető peremén két angyal ült: az egyik fehér szárnyakkal, a másik feketével.

A fehér szárnyú angyal gyönyörű volt. Ő volt Anase. Ruhája lágyan omlott végig a köveken, hajának aranyló színe finoman keretezte az arcát.

Mellette a fekete szárnyú angyal némán figyelte a mélységet. A fájdalom túl régóta volt a társa. Őt Eszminek hívták, de ezt a nevet kevesen merték kimondani.

– Eszmi… – törte meg a csendet Anase. – Még mindig figyeled és hallgatod a világot odalent.

– Hallgatom – válaszolta Eszmi halkan. – Bárhová fordulok, mindenkihez tartozom… és sehová sem.

Anase oldalra fordult, és óvatosan a vállához ért.
– Nem erre születtél. Nem ez vagy te. Eltévedtél.

Eszmi félrenézett.
– Dehogynem. A menny már nem az otthonom. A pokol sem az. Sátán nem vár tárt karokkal. Odafent pedig… nekem nincs helyem.

– Ki mondta ezt neked? – kérdezte Anase.

Eszmi csak vállat vont. Senki sem mondta.

Anase ekkor halkabbra váltott, szeretettel:
– Isten tudja, milyen terhet cipelsz. Nem eltaszítani akar. Visszahívni. Hazahívni.

Eszmi felemelte a tekintetét.
– Engem?

– Téged – felelte Anase. – Senki másról nincs most szó.

A szél gyengén megmozdította a szárnyaikat. Eszmi torka elszorult.
– És a pokol? – kérdezte. – Ha elmegyek… mi lesz vele?

– Semmi nem szűnik meg – mondta Anase. – Sátán uralja tovább. Nem te tartottad egyben. Te csak szolgáltad.

Eszmi megkönnyebbülten, de törékenyen sóhajtott.
– Azt hittem, ha kilépek… világok omlanak össze.

Anase megrázta a fejét.
– Csak te szabadulsz fel. Ennyi történik, és ez már időszerű. Készen állsz rá.

Eszmi ekkor lassan a saját szárnyához ért. A fekete tollak fakóbb árnyalatba váltottak, majd egyre világosabbá – a sötétség engedett, eloszlott, mintha levetné a terhét.
A szárnyak végül csillogó, hófehér ragyogásban tündököltek; a fény belülről született meg először, gyógyító szépséggel.

Anase felállt.
– Eszmi… hazatérhetsz.

A frissen ragyogó szárnyú angyal szinte félve kérdezte:
– Ki leszek… a mennyben?

– Az, aki mindig is voltál – felelte Anase. – Nem a bukás és a fájdalom angyala. A lényed, a lelked neve vagy. Eszmi vagy – a megbocsátás segítő angyala. Ez vagy te, drága testvérem.

Eszmi ekkor végre felnézett. Könny csillogott a szemében – melegség és fény költözött a szívébe.

– És az emberek? A jó és a rossz küzdelme tovább folytatódik?

Anase a várost nézte, ahol számtalan élet zajlott álomban, félelemben, örömben, csendben.
– Igen. Az emberek maguk választanak. A szívükben dől el, nem a mennyben és nem a pokolban.

Fénykapu megnyílt előttük.

Anase és Eszmi egymás mellett, kézen fogva hazaindultak.
Nem volt köztük feszültség, versengés vagy ellentét. Csak szeretet. Tiszta isteni szeretet.

Abban a pillanatban a város mélyén egy kisgyerek álmában átölelte az édesanyját, és mosolyogva suttogta:

„Olyan jó szeretni.”