Nem a relikvia miatt indultam el. Legalábbis ezt mondtam magamnak. A térképen csak egy halvány jel volt, semmi biztos, a Vad terület peremén, egy régi tisztáson. Azt beszélték, hogy ott néha megjelenik valami. Nem mindig, nem sokáig, de aki megtalálja, az nem ugyanaz az ember jön vissza. Nevettem rajta, mert a zónában mindenki ezt mondja. De aztán mégis elindultam. Az út csendes volt, túl csendes. A detektor néha megcsörrent, de csak annyira, hogy emlékeztessen, hol vagyok. Egy-két anomáliát kerültem ki, semmi komoly. Olyan nap volt, amikor az ember hajlamos elhinni, hogy uralja a helyzetet, és ez mindig hiba. A lövések balról jöttek, gyors, ideges sorozat, majd válasz rá közelebbről. Nem álltam meg, csak lassítottam, aztán megláttam őket. Ketten voltak. Egy stalker a földön feküdt…Tovább olvasom…
Júlia minden évben visszament ugyanazon a napon. A városban ilyenkor már halvány volt a fény, az erdőben viszont mindig ugyanaz fogadta: a nedves avar szaga, a fák között megbúvó hideg, és az a pontos hely, ahol tizenkét éve a fia eltűnt. Akkor, eső után, gőzölgött a talaj. A fiú – Bence – nevetve futott előre, mintha versenyezne valakivel. – Bence, várj! – kiáltotta Júlia, és utána eredt. A fiú még egyszer visszanézett, aztán eltűnt a fák között. Júlia pár lépés múlva már csak a saját lihegését hallotta. – Bence! – ordította. – Bence, felelj! Válasz helyett csend jött. A keresés napokig tartott: emberek, kutyák, lámpák, szalagok. Júlia később egyedül is visszatért, és a mellkasa körül mindig megszorult valami, egy hirtelen belégzés, amit soha nem tudott végigvenni. Évről évre…Tovább olvasom…
18+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Lassan ballagott a lány Kerekdomb felé, ekkor már nem gondolt senkire és semmire. Úgy érezte, mintha éles kés hatolna a szívébe, úgy járta át egész testét a fájdalom és a félelem. Sokkhatás érte az elmúlt éjszaka, de most már kezdett kitisztulni a tudata. Talán túlságosan is tiszta lett. Hajnali fél négy volt, amikor kimerülten hazaért véres, széttépett ruhájában. Anyja idegesen várta a konyhában, apja aludt a belső szobában. – Hol voltál te ringyó? – kérdezte haragosan az anyja. – Anyu tegnap este te engedtél el Vágó Piros lagziját nézni a barátnőmmel, ott voltunk – kezdte mondandóját a lány. – És most kell hazajönni? Úgy nézel ki, mint egy ribanc – vetette oda a szót mogorván az asszony. – De Anyu! Hát nem látod mit tettek velem? – sírta el magát a bakfis. – Ugyan mit…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
A terem hófehér. Középen egy asztalszerűségen egy hat év körüli kislány fekszik. Kíra kezei leszíjazva, mozdulni sem tud, szemeiben rémület. Négyen állják körbe, számára teljesen idegen emberek, kiknek arca el van takarva. Egyenruhájuk szimbolizálja azt, amiért itt vannak, amiben hisznek és amit tenni készülnek. Élet és halál urai ők! A kislány mezítelen mellkasára jeleket rajzoltak, melyeket nem csak ők értenek. Vezetőjük ránéz a falon lévő órára… magában elmond egy imát ahhoz, akiben hisz. Tik, tik, tik, tik és a mutatók pontban éjfélt jeleznek. Karro, a szárnyavesztett fekete angyal minden erejét beleadva fut a túlvilágot és a földet elválasztó szakadék felé. Látja a fehér termet, érzi a kislány rémületét, félelmét. Ez erőt ad neki és hite teljes erejével elrugaszkodik a túlvilág…Tovább olvasom…
Sebastian, a Pireneus hegység lábánál nőtt fel az Andorra nevű városban. A szülei hamar elváltak, ő az édesanyjával és húgával maradt. Szegényesen éltek, nehéz gyermekkora volt. Édesapjára alig emlékezett, ami megmaradt belőle, hogy folyton veszekedtek az édesanyjával. Az ittasság különböző fokainak hatása alatt állt állandó jelleggel. Nem látott maga előtt igazi férfi példaképet. Ez arra ösztönözte, hogy az erő és a bátorság domináljon jellemében. A legodaadóbb és legdrágább anyai szeretet sem tudta ezt pótolni számára. Hamar el kellett mennie dolgozni és munka mellett végezte a további tanulmányait. A szabadidejét túrázással és hegymászással töltötte. Egyszerűen imádta a természetet. Édesanyjával és húgával szoros, szeretetteljes kapcsolat alakult ki, hiszen tudták, hogy csak…Tovább olvasom…
A Kutya kicsi korában került az Emberhez. A férfi akkor mélyponton volt. Munkáját elveszítette, párja faképnél hagyta, és ahogy az emberek között nem ritka, barátai eltűnedeztek. Egy bádog-szürke téli délután sötét gondolatokkal baktatott hazafelé az üres lakásba. A nyüzsgő aluljáróban egy asszony kölyökkutyákat kínált kosárból. A nő, a rengeteg ember között, már messziről csak őt figyelte, mintha rá várna. Az Ember hirtelen ötlettől vezérelve kiválasztotta a legaranyosabb barna gombócot. A házban megint nem működött a lift, gyalog cipelte fel a nyolcadik emeletre. Lihegve nyitotta az ajtót, berakta a Kutyát s újra lement. Maradék pénzéből kosárkát, tálkát, tápot vásárolt. Mikor visszaért, a csöppnyi jószág vinnyogó örömmel fogadta. Gyakran járt el munkát keresni. A sok sikertelenség…Tovább olvasom…
Esős, szomorkás reggelen, viharvert teherautó döcögött az erdei úton. A fák tövében hóvirágok, ibolyák búcsúztatták a telet. A bokrok is ébredeztek, óvatosan bontogatták rügyeiket. A hajnaloknak még foga volt, de a fülemüle, már hirdette a tavaszt. Teljesen biztos volt benne, hogy az ő trillázása kényszerítette térdre a telet. A kocsi, öreg tanya udvarára kanyarodott be, fekete füstöt pöfögve. Pocakos, kertésznadrágos, bojtos, kötött sapkát viselő, negyvenes férfi ugrott le a vezetőfülkéből. – Lajcsi bácsi! Meghoztam az ajándék tüzelőt! Világos színű, nagy bundájú alacsony kutya szaladt elő valahonnan. Barátságos farkcsóválással üdvözölte a jövevényt. – Szevasz Heki! Hol a gazdád? – Itt vagyok. Te vagy az, Karcsi? – lépett ki az istállóból egy, szikár, borostás öregember viseletes…Tovább olvasom…
Mezítláb áll, háttal a képzeletbeli szakadék szélén, egy hegyesen kiálló sziklán, annak is a legkiállóbb szegletén. Majd óvatosan megfordul, és szembenéz a végtelennel! Lábaival aprókat toporogva, éppen csak mozdulva ott, ahonnan már nincs tovább. Hol a perem vastagsága már csupán alig pár centi. Alant a völgyben vöröslő tűzfolyam, fortyogó láva, meddig a szem ellát. A hatalmas monolit, min áll, az élettelen kő felszíne forró, poros és rideg. Mégis ez a legbarátságosabb dolog életében. Ő így érzi, most éppen így. Lábujjai már-már a semmit markolásszák, még egy-két centi, és a mélybe zuhan, ő, ki az utolsó bástya a jelenben. Fekete fellegek egymásba kapaszkodva, hol torlódva utat törnek maguknak, mint könyöklő lelketlen emberek az életében. Villámok szabdalják az eget darabokra. És ő az…Tovább olvasom…